Szeretet: Prológus

- Biztos vagy benne Nessie, hogy kilépsz közülünk? – tette fel ezt a kérdést Aro, bizonyára utoljára – Hiszen tudod, hogy még embert sem kellett ölnöd, maradhatnál.
- Nem most egy időre menni szeretnék. Köszönök mindent – nézett Aróra megtörten, de ez a megtörtség csak minimálisan volt kiírva az arcára. Hát, persze hiszen mindig is kitűnően leplezte az érzelmeit, ő ebben mester volt.
- Rendben, de ha visszaszeretnél térni közénk, akkor a többiek is tárt karokkal fogadnak téged! – állt fel középső székéből a fekete hajú férfi.

- Én nem fogadom tárt karokkal Aro! Félre értés ne essék! – vágott közbe epésen Jane.
- Jane légy oly kedves és bűbájos hogy visszafogod magad – szólt békítően Marcus. – Te is tudod, hogy ha te szeretnél menni, akkor neked, tartanánk ilyen rituálét, hogy maradj – fejezte be, de Jane sértődötten kivonult.

- Tényleg mész? – fordult Nessiehez igen csak elgyötört szemekkel Demetri aki igaz barátra lelt a kis félvér lányban.
- Igen. Nem tarthat vissza senki sem – nézett keményen Demetri szemébe majd Aróhoz fordult – Köszönök mindent. Nagyon sokat segítettél nekem, hogy egykoron befogadtál nélkületek nem biztos, hogy még ma is ezen a földön lennék.

- Már miért ne lennél ezen a földön? – lepődött meg Caius.
- Az már az én dolgom – biccentett felé kurtán a lány majd mindenkit megölelt és Demetrivel elhagyta Volterrát.

- Biztos, hogy emberek közé akarsz költözni? – kérdezte már Ness sportkocsijában ülve.
- Biztos. Tudod meg akarom találni Jacksont és ehhez fel kell készülnöm lelkileg.
- Lelkileg? – vonta fel a szemöldökét. – Ezt fejts, ki bővebben kérlek.

- Tudod nagyon jól. Tudod hogy-hogy bánt velem az elmúlt évek alatt. Egyszer-kétszer beszélt a szüleimről, de azt sem konkrétan nekem mondta. Ha pedig kérdezősködtem, felpofozott. – válaszolt gyenge, de mégis határozott hangon Ness.
- Emléked sincs róluk? – kérdezett rá együtt érző hangon Demetri.
- Hát ez nem is emlék csak egy hang. Egy zongora hangja olyan, mint egy altató. – nézett a távolba mintha hallaná azt a bizonyos hangot.
- Meg akarod, találni őket azért hagyod el Volterrát, igaz? – kérdezett rá sértetten arra, ami már egy ideje a lelkét nyomta.
- Először beilleszkedek az emberek közé, Aro be is rendeztetett nekem egy házat, aztán megkeresem Jacksont, kérdőre vonom, majd kínok kínjai közt megölöm. – emelte fel a hangját és szorította meg a kormányt.

- Nessie… - kezdte Demetri de az említett belé fojtotta a szót.
- Nem Demetri! Nem! Nem érdekel a véleményed erről! Jacksonnak bűnhődnie kell és bűnhődni is fog. – halkított magán egy cseppet.
- De minek akarod megtalálni a szüleidet?! – tajtékzott.
- Tizenhat év nagyon nehéz egyedül…
- Nem vagy egyedül itt vagyok neked én!
- Hagy fejezzem be! Tudom, hogy te mindig itt leszel nekem, de mindenkinek kell egy biztos pont az életébe, legalább egy. És az nem barát, nem egy másik ember vagy a mi esetünkben vámpír, hanem egy szülő. Nekem ez nem adatott meg. És mielőtt beleszólnál. – itt merően nézett a mellette éppen megszólalni készülő férfira. – Nem azért fogom őket megkeresni, mert ezt meg akarom kapni, hanem mert meg szeretném kérdezni, hogy: miért? Miért kellett annyit szenvednem, míg meg nem tudtam védeni magam? Miért?! – a végét már szinte sírva ordította.
- Értem. – jött a válasz Demetritől halkan majd megsimogatta Ness arcát.

Amíg megérkeztek Solflex-Citybe csendesen ültek. Csak gondolkodtak a hallottakon vagy csak Demetri gondolkozott ezen? Részben. Nessienek hol itt, hol ott jártak a gondolatai mivel azokra a bizonyos miértekre még mindig nem tudta a pontos választ. A ház pedig ahova költözött nem volt nagy, éppen megfelelő egy személynek.

Nem volt messze a városközponttól, de nem is volt benn az ember gyűrűben, a nyüzsgésben. Pont jó helyen volt. Mint mindent ezt is jól választotta meg Aro.

Solflex-City pedig esős helynek számított nagyon ritka nap az, amikor kisütött a nap. Nessie persze nem a vámpírok szokásos csillogásától tartott. Ő nem, csillogott úgy, mint például Demetri vagy Aro. Mégpedig azért nem tündökölt a napsütésben, mert egyszer, amikor még alig múlt el négy éves és Jackson megpillantotta a napsütésben feltűnt neki, hogy Ness nem épp úgy néz ki, mint ő vagy a többiek. Az akkori Nessienek pedig ez fel sem tűnt nemhogy zavarja. Nagyobb gondja is volt annál, mint hogy-hogy néz ki a verőfényben. Jacksonnak viszont feltűnt. Nagyon is. Nessiet minden magyarázat nélkül brutálisan megverte. Eltörte a bordáit és az arccsontját is. Mivel félvér ezért gyorsan gyógyultak be a sebei, egy hét múlva már kutya baja sem volt. A testén. De a lelkén óriási nyomott hagyott. Nos, igen ő nem azért jött a naptól védett helyre, mint a többiek. Egyszerűen csak szerette az esőt.

Míg járt az agyuk egyik dologról a másikra meg érkeztek a kis kék házhoz jobbról is ballról is megtoldva szomszédokkal. Mögötte természetesen a közeli erdő helyezkedet el. A szomszédok eddig okot adtak a feltűnés mentes élethez, hogy normális játszhassa az embert.

- Minden rendben? – érdeklődött Demetri felvont szemöldökkel.
- Persze csak tudod megengedtem magamnak a reménykedést, hogy egyszer valaha elmondhatom majd azt: szeretnek. Na, és persze azt, hogy egy család tagja vagyok. – mondta Ness a szokásos hangnemben úgy mintha nem is érdekelné. Ez pedig nem igaz, nagyon is érdekelte. Viszont azt a bizalmas dolgot, mint az érzelmei kimutatása inkább mindig is megtartotta annak, akiben a legjobban megbízik. Saját magában. Persze az utolsó két évben ott volt neki Demetri, akivel az első pillanattól fogva jóban voltak, de mégis, amit Ness azok a tapasztalatok alapján, amiket eddig gyűjtött nem bízhatott meg akárkiben.

- Hisz a Volturi a te családod is Nessie! – válaszolt határozott hangnemben a vámpír fiú, miközben Nessie bőröndjeit vitte be a házba.
- Tudom, és ezt nagyon köszönöm! Csak tudod… áh, ezt nem tudom elmagyarázni Demetri. Sajnálom. – nézett a szemébe elgyötörten.

- Én megértem, hisz már ismerlek. Megbeszéled, vagyis letárgyalod magadban a problémáidat. – mivel látta, hogy a lány közbe akar szólni gyorsan folytatta. – Ami engem nem is zavar, én így szeretlek.
- Köszönöm. – lépett hozzá közelebb és megölelte tele hálával az első lényt, akiről tudta: szereti.

Amikor Demetri hosszas búcsúzkodás után visszaindult Olaszországba – természetesen futva – Ness kicsomagolt a már berendezett házba, elment a bankba vett ki pénzt, majd miután magánál tudott egy köteg fizető eszközt, beugrott a közeli bevásárlóközpontba. Vett magának egy teli hüttőnyi ételt és átnézett a helyi tinik kedvenc helyévé vált üzletbe, a plázába.

Nem volt az a vásárolgató alkat hogy csak egyszer vett fel egy ruhát, de azért szeretett nézelődni. Persze volt ebben a plázázásban egy kis csel is, meg kellett figyelnie, hogy is viselkedik egy átlagos tizenhat éves lány. Első látásra nem úgy, mint ahogy ő. Nekik csak pár dolog járt egész nap a fejükben: a fiúk, a ruhák, és a legújabb kütyük.

Talált magának egy élénkzöld tornacipőt, két csőfazonú farmert (mint kiderült az üzletben ez a divat.) és egy bőrdzsekit. Az utóbbit azért vette meg, mert a régi szétment a vádaszatok során. Miután megkóstolt egy hamburgert és persze magában megállapította, hogy borzasztó, bepattant a kocsijába és haza hajtott.

Otthon bevetette magát a fürdőkádba, vacsorának sütött halat (ami a kedvence volt) és lefeküdt aludni. Álmodni, mint mindig ugyan azt álmodta azt a zongoraszót, amit minden éjjel mióta az eszét tudta.

Eközben Cullenéknél…

Alicenek éppen látomása volt, aminek nem kerítettek nagy feneket hisz volt h minden percben látott valamit. Pl.: Rose legújabb pár cipőjét, de most!
- Edward, Bella! – kiáltotta el magát roppant izgatottan a kissé kobold arcú lány.
- Mi az? – kíváncsiskodott Bella. – Edward ki vele. – nézett most férje koncentráló arcára.

- Egy félvér? – nyögte ki a szólított, mire megjelent az egész család, kivéve Lucast.
- Félvér? Alice, hiszen nem is érzékeled a félvéreket a kutyákkal együtt – mondta az eddigi ismeretek Rose, de persze az utolsó szavakat egy merő gúnnyal.
- Nem tudom pontosan most, hogyan de láttam, hogy egy félvér száll ki hétfőn reggel a Mercedesből a suli parkolójában.
- És lány? – kérdezte szeretettel teli reménykedő hangon Esme.
- Azt sajnos nem láttam – hajtotta le a fejét Alice. – De egy félvér! Reménykedni csak lehet! – jelentette ki csilingelő hangján, pont ekkor futott le a lépcsőn Lucas, Edward és Bella fia.

- Reménykedni? Tuti hogy ez a félvér sem a húgom lesz!
- Luc! Légy szíves! – szólt rá fiára Bella.
- Oké, befogtam – sóhajtott mivel tudta, hogy semmi értelme veszekedni anyjával aztán már apjával is és végül az egész családdal. – Kimegyek, elszívok egy szál cigarettát – folytatta, és útját az ajtó felé vette volna, ha Edward nem áll elé igen dühös arccal.

- Mit mondtam neked a cigarettáról Lucas?!
- Jaj, ne már apa! Te is tudod, hogy úgyse se tudok meghalni a cigitől! – méltatlankodott.
- Mi az, hogy nem tudsz tőle meghalni? Még egyszer ezt meg ne halljam!
- Nem izgatsz! – fröcsögte oda apjának majd fogta magát, felfutott a szobájába és vámpír és ember fül számára is jól hallhatóan becsapta az ajtót.

- Na, ezt jól megcsináltad! – jött a kissé szemrehányó megjegyzés Rosetól.
- Megköszönném, ha te ebbe nem szólnál bele! – ordította oda Edward majd elviharzott úgy, mint fia fel az emeletre a szobájukba.
- Mit képzel ez magáról? – nézett Bellára sértett szemekkel a szőke vámpír.
- Ne haragudj rá Rose! Mondjuk, az igazat megvallva nem kellet volna tenned azt a megjegyzést, te is és mindenki félti Lucast hiszen már így is elvesztette a másik felét – nézett szét a jelenlévőkön Bella.
- Hát akkor adjon mindenki igazat a büszke pápának! – durcáskodott tovább Rose és ő is felszaladt az emeletre igaz hogy ő nem az Emmettel közös szobájába, hanem a gardróbba.

- Elfáradtam – sóhajtotta fáradt hangon a mindig vicces Emmett.
- Miért is? – puhatolózott Jasper.
- Elegem van abból, hogy Rosalie mindig mindenen durcáskodik, és amikor ő durcás vagy haragszik valakire akkor nekem is mindig haragban kell lennem az illetővel. És tudom, hogy hallja, de már nem tud érdekelni. Akármennyire is szeretem, ebből elegem van. Minek kellett azt a megjegyzést is tennie Edwardnak? Hmm? Na, ez az, amit senki nem tud. Mert jól esett neki? Neki mindig csak a cinizmus esik jól. – hajtotta le a fejét és leült a legközelebb eső ülő helyre, ami jelen esetben a kanapé volt.
- Jaj Emmett. – szólt hozzá tele anyai érzéssel Esme, és letelepedve mellé megölelte.
- Köszi, anya – motyogta Emmett ami tőle egyáltalán nem volt megszokott.
- Ha gondolod, elmehetnénk csak öten Carlisle, Edward, Lucas, te meg én egy nagyobb vadászatra. – ajánlotta Jasper.
- Az jó lenne, legalább tudom cikizni Edwardot a nyálas beszólásai miatt – húzódott újra vigyorra a szája.
- Tényleg! – vigyorodott el Jasper is, és elkezdtek röhögni a nekik vicces helyzeten.
- Idióták – mosolygott Bella majd bocsánat kérően nézve a többiekre felszaladt az emeletre megnézni mit csinál férje. Felérve igaz hogy az ő szobája is volt, de azért kopogott.

- Gyere nyugodtan Bella. – jött bentről a hang és Bells ahogy beért látta is hogy mit is csinál a bent lévő. Az ikrekről nézte az utolsó még megmaradt közös fotókat.
- Nézd csak Bella, amikor még újszülöttek voltak, hogy hasonlítottak egymásra! – mutatott a meghatott Bellának egy képet amin Luc és Nessie még csecsemők.
- Mutasd csak. – ült le Edward mellé Bella kivéve kezéből a fényképet. – Milyen régen néztük utoljára ezeket a képeket.
- Bizony. – bólogatott majd megcsókolta felesége fejét.
- Most hogy-hogy elővetted ezeket a fotókat?
- Csak ezzel az egész félvér dologgal eszembe jutott Nessie, és az hogy Lucasnak mennyire hiányzik még mindig.
- Valahogy olyan nehéz ezeket az emlékeket nézni nem? Mintha cserbenhagytuk volna őt. – hajtotta le a fejét.
- Nem hagytuk cserben Bella. Hiszen ennyi év után is még mindig őt keressük.
- Tudom. – suttogta.
- Ő lesz az.
- Remélem. És ha ő lesz az? Mit csinálunk? – nézett Edwardra tanácstalanul.
- Azt majd még megbeszéljük. Nyugodj meg.

Lucas a szobája ablakában ült és a még meg nem gyújtott cigarettát forgatta az ujjai közt azon filozofálva, hogy meggyújtsa-e vagy sem. Mikor éppen a szájához emelte, hogy meggyújtja kopogtattak az ajtaján.

- Gyere Emmett! – kiáltott az ajtó felé.
- Lucas bocs, hogy zavarlak…
- Ne kezd te is, kérlek. – nézett esdeklőn nagybátyja felé.
- Mit ne kezdjek? – huppant le Luc ágyára Emmett.
- Ezt a cigis dolgot. – mordult fel a kérdezett.
- Ja hogy az! Nem dehogy én, nem zaklatlak, azt meghagyom apádnak! – röhögött.
- Kösz.
- Na, szóval azért jöttem, hogy holnap mehetnénk együtt kocsival. Vezethetsz te. – vigyorgott rá.
- Csak te meg én? – vonta fel Luc a szemöldökét. – Mi lesz Rose-zal?
- Mi lenne? Most úgy is durcás, apád úgyis anyáddal megy. Na, mit mondasz?
- Kezet rá. – vigyorgott Lucas is kezet rázva Emmettel.
- Megyek is. Jó éjt nagyfiú. – indult az ajtó felé.
- Jó éjt neked is!
- Azt a cigit szerintem már ne szívd el.
- Mert?
- Jó lesz holnap. – kacsintott majd kiment a szobából.
- Te tudod. – motyogta maga elé Luc majd visszatette a dobozba az eddig ujjai közt forgatott dohányárut felvette az alvó pólóját és lefeküdt. Viszonylag hamar elaludt, ahhoz képest hogy-hogy felzaklatta a húgával kapcsolatos ügy.