2. fejezet, második része: Elmaradt beszélgetés (befejező)

Hali :D Nos, még újév előtt akartam hozni az újat és remélem tetszik. Ismét sajnálom hogy késtem, azt hiszem ha megígérem hogy ekkor és ekkor jön a következő akkor sose tudom betartani szóval ezentúl nem tudom hogy milyen rendszerben jönnek. Véleményeket ismét kérek, vagy a chaten vagy megjegyzés formájában. Kellemes időtöltést! PS: Sikerekben, szerencsében, szerelemben, örömben és persze Twilight-ban nah meg, minden jóban gazdag újévet Nektek! :)

(Nessie szemszöge)

Amikor átléptem a küszöböt és megálltam az előszobában ismét eltátottam a szám. Ahogy elnéztem balra, lefelé vezetett egy két fokos lépcső majd onnan megint balra, a konyha jobbra, pedig egy csodaszép nappali nyílt, s innen tekergett fel egy csigalépcső is, ami fából készült. A ház külső falait óriási üvegek fedték, a benti válaszfalakra pedig képeket is aggattak. Úgy az egész egy nagy tér volt, ahol a mályva és pasztellszínek uralkodtak.

- Gyere csak beljebb – jött oda Alice.
- Öhm… rendben – nyögtem ki, ugyanis a ház teljesen elkábított.
- Szerbusz – köszönt egy magas, szőke hajú film sztár kinézetű férfi, amikor beértünk a nappaliban, én pedig elszégyelltem magam hogy ott állok koszos ruhában, mezit láb.
- Jó napot, ön bizonyára Mr. Cullen – köszöntem.
- Csak Carlisle, és tegezz nyugodtan – jött a válasz és végig nézett rajtam én pedig fülig vörösödtem. – Figyelj, mielőtt megnézném, a karod nem szeretnéd, hogy Bella, vagy Alice, szóval nem szeretnéd, hogy adjanak valami lábbelit? – kérdezte.
- Öhm… nem köszönöm – motyogtam lehajtott fejjel.
- De felfázhatsz – ráncolta a szemöldökét Bella.
- Oh, nem. Amikor kicsi voltam sokat mászkáltam az erdőben mezit láb, és nem lett semmi bajom – jutott eszembe egy újabb emlék, ha jól emlékszem, akkor néztem ki kb. öt évesnek. Mivel nagy lett a csend felnéztem és láttam, hogy szinte mindegyiküknek kikerekedett a szeme.

- Mi az?
- De ki engedte ezt neked? – szegezte nekem a kérdést Edward.
- Igazából senki, amúgy is kiszöktem.
- Ki elöl szöktél? – faggatott.
- Nos, az egy hosszú történet, és mint már Bellának – itt az említettre néztem – mondtam, ha egyszer jobban megismertek és én is titeket, elmesélem. – fejeztem be, de szavaimat kínos csönd követte, amit Lucas tört meg.
- Komolyan nem fázik a lábad? – kérdezte.
- Fázni, fázik, de nem foglalkozok vele.
- Nah, jó adok valami cipőt aztán Carlisle megnézi a kezed – állt fel Bella az egyik fehér bőr fotelből.
- Nem kell ekkora felhajtás, tényleg. A kezemet se kellene megnézned kutya baja. – ráztam a fejem.
- Ha már itt vagy, megnézem – jött a nyugodt válasz Carlise-tól.

- Oké. – sóhajtottam és Bella után iramodtam a lépcső felé. Fent több szoba nyílt, jobbra is és balra is. Bella bement az egyikbe én meg majdnem rosszul lettem. Ugyanis az egy gardrób szoba volt, telis tele ruhákkal, cipőkkel meg minden féle kiegészítővel.
- Nekem sose volt ennyi ruhám – mondtam – sőt nekem a mai napig alig van pár rongyom – mondtam mire Bella rám mosolygott.
- Nem vagy oda a ruhákért, igaz? – kérdezte miközben a cipők közt keresgélt.
- Nem. Jó nem a ruhákkal van a bajom, csak megvenni nem szeretem őket. Azaz nem szeretek ruhát vásárolni.
- Én is így vagyok vele. Azóta van ennyi ruhám, hogy vámpír vagyok – mondta nevetve.
- A könyveket viszont bírom. Még megvenni is jó őket. – folytattam tovább, de nem is igazán tudom, hogy miért. Talán mert Bellával olyan könnyeden lehetett beszélgetni, mintha ismert volna…
- Még egy közös vonás – állt fel a guggolásból és egy fekete balerina cipőt nyújtott felém – Még egyikünkön se volt, remélem jó lesz.
- Oh, köszönöm szépen, nem kellene ennyit fáradnod miattam – válaszoltam, miközben leültem és felhúztam.
- Jaj, ne viccelj, örülök, hogy segíthetek. Nah, jó rád? – kérdezte és lenézett a lábamra.
- Igen, és tényleg nagyon szépen köszönöm, a kocsimban van a táskám és ha Carlisle megnézte a kezem, akkor behozom és kifizetem, ígérem – álltam fel, és néztem Bella arcára, ami türelmetlenséget tükrözött.
- Nem kell kifizetned – válaszolta határozottan, és ahogy hallottam ellent mondást nem tűrve.
- Nem szeretek senkinek sem tartozni.
- Nem vagy könnyű eset – rázta a fejét – Vedd, úgy hogy ajándék, oké?
- De… - kezdtem.
- Nincs de!

- Oké – sóhajtottam és Bella után mentem le a lépcsőn. – Egész eddigi életemben nem foglakoztak velem ennyit, mint ma. – mondtam már lenn a földszinten.
- Ezt nem egészen értjük – felelte Edward.
- Nos, ma már képletesen megmentettetek, te vizsgálod a kezem – itt Carlisle-ra néztem – és még az is érdekel titeket hogy van-e cipő a lábamon vagy sem. Ennyit még sose foglalkoztak velem.
- Akkor itt van az ideje – jött egy hang a hátam mögül, én pedig megfordultam.
- Jó napot, Nessie Volturi vagyok – nyújtottam kezem gondolom Mrs. Cullen-nek, aki kedvesen el is fogadta a jobbom.
- Esme Cullen, de tegezz nyugodtan – mosolygott.
- Rendben, köszönöm.
- Gyere, itt van a táskám is, megnézem a karod – mondta Carlisle és a konyhába sétált, én pedig követtem.
- Köszönöm – hálálkodtam ma már nem is tudom hányadszorra.
- Ne hálálkodj annyit – mondta Bella, mire én csak lemondóan ráztam a fejem és az ép kezemmel a hajamba túrtam. Amíg Carlisle végzett a kezemmel nem nagyon beszéltünk. Kiszedte belőle a köveket és az egyéb szennyeződést, majd bekötötte.
- Kész is – mondta munkája befejeztével.
- Tényleg nagyon szépen köszönöm – hálálkodtam ismét – és mennyivel tartozom? Már Bellának fenn mondtam, hogy kifizetek mindent – hajtottam le a fejem, és tördeltem kezeim.
- Semmivel – szólalt most meg Edward, mire ránéztem – Örülünk, hogy segíthettünk, nem kell semmit se kifizetned.
- De hát… nem tudom mivel meghálálni – tördeltem tovább a kezeim.
- Egy valamivel meghálhatod – sétált mellém Esme és tétovázva a vállamra helyezte a kezét.
- Öhm… mond csak mi az, ha tudom, ígérem, teljesítem.

- Ülj le, fogadj el egy teát vagy akármit és mesélj magadról.
- Bizony, egy ilyen fiatal lány mit keres egyedül? – szólt hozzám most először Jasper.
- Hol vannak a szüleid? – kérdezte Alice.
- Hol tanultál meg ilyen pöpecül vezetni? – vigyorgott Emmett.
- Uhm… nem szeretek a figyelem központjába lenni – pirultam el – De ha ennyire szeretnétek, mesélhetek magamról, úgy érzem, bennetek megbízhatok.
- Miért magadról még senkinek sem meséltél? – kérdezte Lucas összeráncolt szemöldökkel.
- De az egyetlen és legjobb barátomnak, aki a Volturi tagja.
- Nem illesz te azok közé – dünnyögte Emmett.
- Hát, ha tényleg érdekel titeket, akkor majd meglátjátok, hogy nagyon is oda való vagyok – feleltem.

- Akkor gyere és mesélj – kapta el a kezem Alice odahúzott egy fotelhez és beleültetett, de szó szerint.
- Kérsz valamit? – kérdezte Rose.
- Um… nem szeretnélek kihasználni titeket – pirultam el ma már nem is tudom hányadjára. Mi van ma velem? Nem szoktam én ennyit elpirulni, és zavarban lenni! Bár Cullenék közt olyan természetes volt, nem kellett az erős és határozott maszkot magamra erőltetnem és lehettem önmagam, ami mesés érzés.
- Attól hogy megiszol, egy pohár narancslevet még nem leszünk kihasználva – dobta le magát Lucas a mellettem léve fotelba – és amúgy is itt csak én szoktam táplálkozni, én pedig meg osztom veled – vigyorgott.
- Akkor köszönöm, elfogadok… - motyogtam zavaromban.
- Narancslevet – súgta oda Lucas úgy vigyorogva, mint a vad alma és egyértelmű hogy mindenki hallotta, mert amikor felnéztem láttam, ahogy kuncognak, vagy Emmett esetébe, aki dörmögött.
- Egy pohár narancslevet – néztem most Lucas vigyorgó képbe. Esme oda rakta elém majd mind elhelyezkedtek és feszült figyelemmel várták, hogy elkezdjem.
- Most komolyan ennyire érdekel titeket? – nyögtem ki a számat rágcsálva.
- Igen – dobolt sürgetőn a lábával Alice.
- Oké, de akkor kérdezzetek – dőltem hátra a fotelban.
- Hol tanultál meg így vezetni? – tette fel ismételten kérdezését Emmett.
- Uhh… hát… - dadogtam – sehol. Igen, sehol mert amikor először kocsiba ültem egyből tudtam mi hol van és ment magától – adtam meg a választ, és tényleg így volt.
- Megálltál már a növésben? – kérdezte Lucas miközben összefonta kezét a mellén.
- Igen, már tavaly is így néztem ki, ugyanis elég gyorsan növök. De ezt mért kérdezted?
- Jah, semmi, csak azért mert én is tavaly óta így festek - mutatott végig magán.
- Hol vannak a szüle… – kezdte kíváncsian Bella, de sajnos kérdését félbe szakította a telefonom csörgése.

- Elnézést – motyogtam majd megnyomtam a zöld gombot rajt és megszólalt Dem ideges hangja.
- Nessie, már hívtam az otthoni telefont mivel megbeszéltük, hogy inkább azon hívlak, mert akkor tudunk normálisan beszélni, mert egyedül vagy!
- Sajnálom Dem, csak nem voltam otthon most indulok haza és akkor majd visszahívlak jó?
- Hol vagy most? – kérdezte megdöbbenve.
- Majd ha hazaértem elmondom, de most leteszlek, szia.
- Oké, de ha hazaértél egyből hívj jó?
- Jó, szia.
- Szia – köszönt majd egyből kinyomtam.
- Sajnálom, de most mennem kell – álltam fel.
- Holnap átjössz? – szaladt mellém Jacob és nézett rám könyörgő szemekkel.
- Persze, ha ezt szeretnétek – nyögtem ki, végignézve mindnyájukon.
- Rendben akkor a suliban találkozunk, és délutánra már van programod okés? – mondta izgatottan Alice.
- Okés – válaszoltam majd az ajtó fél mentem, aztán amikor kiértem és már az autóm mellett voltam megfordultam, mert tudtam, hogy mögöttem vannak és engem figyelnek.
- Köszönök még egyszer mindent!
- Holnap várunk Nessie, és jó éjt – mondta kedvesen Bella.
- Köszönöm, sziasztok – köszöntem el tőlük majd beszálltam a kocsimba, beindítottam és elhajtottam a kavicsos úton az erdő közt.

2. fejezet, első része: Meghívás

Sziasztok :) Most biztos meg vagytok lepődve... én is :D ugyanis ger hasznos kérdését megfogadva, ezentúl szemszögből fogom, írni. Őszintén mondom nekem így élvezetesebb sokkal, és remélem Nektek így jobban fog tetszeni! A következővel ugyanennyire próbálok sietni, és köszönöm hogy olvastok! PS: Véleményeket most is kérek ám ; ) chat vagy megjegyzés formájában. Köszönöm. Jah, és Kellemes időtöltést ;D

(Nessie szemszöge)

Most, hogy magam mögött hagytam azt a furcsa bagázst valahogy… hiányt éreztem. Hiányt, hogy tudom valamilyen szinten megbántottam őket. Olyan szeretet teljesen néztek rám, de miért? Hiszen nem is ismerem őket, de talán megismerhetem mindjajukat, egyszer.

Míg ez és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, éles hallásomnak köszönhetően felfigyeltem egy autó fékjének csikorgásra, és amikor jobbra fordítottam a fejem megláttam, hogy egy terepjáró hajt felém, és látszólag a sofőrje nem volt beszámítható, ahogy néztem. Mivel elugrani csak úgy van lehetőségem, ha vámpír gyorsasággal kezdek futni, hát fejemet lehajtottam, a mellkasomhoz fogtam a kezeim és háttál fordultam a felém közelgő kocsinak. Épp kizártam minden hangot, amikor egy forró kéz kellemes ölelését éreztem a derekamon, ahogy szalad velem. Kinyitottam szemeim, amiket eddig csukva tartottam és egyenesen Jacob barna íriszeibe néztem. Abban féltést, aggódást, és… és… mérhetetlen nagy szeretetet láttam. Aztán mintha álomból ébredtem volna fel, amint egy enyhe csapódást éreztem, ugyanis végigcsúsztunk Jacobbal a vizes, csúszós aszfalton.

- Jól vagy? – kérdezte Jake amikor felsegített a földről, de én nem tudtam rendesen megállni, mert kitört az egyik cipőm sarka, szóval meg kellett valahol kapaszkodnom és csak Jacob erős karjai voltak közel, így hát szinte beleestem az ölelésébe.

- Persze, jól vagyok… - nyögtem ki nagy nehezen, mert eléggé kellemetlen volt fél cipővel ugrálni.
- Dehogy vagy jól! Alig állsz a lábadon – fogta át még erősebben a derekam és én egyre jobban élveztem…
- Csak kitört az egyik cipőm sarka – mosolyogtam rá, elpirulva.

- Oh, erre is van megoldás – mondta vigyorogva, majd felkapott az ölébe.
- Jesszusom! Tegyél le! Nehéz vagyok! – kiabáltam rá.
- Most te komolyan azt hiszed, hogy nem bírlak el? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.
- Jó tudom, hogy elbírsz, de akkor is tegyél le!
- Egy okot mondj.
- Megalázó – hajtottam le a fejem.
- Mert? – kérdezte miközben utat tört a tömegben és elindult gondolom a kocsijához.
- Nem az emberek előtt… hanem a többi magamfajta előtt. – súgtam egészen halkan a fülébe, és jól éreztem, amint megremegett?
- Aha, értem – motyogta, majd vett egy nagy levegőt – Nem kell aggódnod, mi nem vagyunk azok a fajták.

- És a… az a fiú az előbb? – kérdeztem halkan.
- Paul? Jaj, vele nem kell foglakoznod ő mindig és mindenkivel ilyen az első alkalommal.
- És az a másik fiú?
- Az a másik gondolom Edward lesz. Tőle sem kell tartanod. – villantott rám egy fogkrém reklámba illő mosolyt.
- Rendben. És nagyon köszönöm. – hálálkodtam átkarolva a nyakát.
- Ugyan semmiség. – felelte, amikor a kobold arcú lány ugrált felénk.

- Minden rendben? Jól vagy? – kérdezgette, de ahogy láttam, nem mert hozzám érni. Vajon mért?
- Persze, köszönöm. Csak letört a cipőm sarka. – húztam el a szám, de természetesen nem a cipőt sajnáltam, hanem azt hogy ilyen megalázó helyzetbe kerültem miatta.
- Jól vagy? Biztos? – kérdezte most egy hosszú barna hajú lány, aggódó tekintettel.
- Mondom, hogy igen. – vigyorogtam rá, fejemet rázva. – Öhm… Jacob letennél?
- Meg tudsz állni ebben a cipőben? – nézett kételkedőn a cipőmre.
- Majd meglátod, mit csinálok. – vigyorogtam még mindig. Amint lekerültem a földre fogtam és levettem a lábbelimet és a kezembe fogtam.

- Nem nem nem! Így felfogsz fázni vagy mi… - tört ki most közülük az a szőke top modell kinézetű lány.
- Nem fogok. Higgy nekem.
- Nem fáj semmid? – kérdezte aggódon Edward.
- Nem. – nevettem, ugyanis már viccesek voltak, hiszen nekem egy ilyen semmiség sosem tudna megártani.
- Mert nem mi? – hallottam most egy számomra ismeretlen hangot. – Vérzik a kezed.
- Igen? – lepődtem meg majd végignéztem magamon és csakugyan vérzett a jobb kezem. – Nem kell aggódnotok, a vérem semleges rátok nézve.
- Tudjuk, nekem is semleges. – szólalt meg most az a félvér fiú.
- Jéé, tényleg. – csaptam a homlokomra. – Nah, de nekem most mennem kell. Köszönök mindent, és sziasztok! – intettem egy utolsót majd megfordultam, de megint nem tudtam a kocsimhoz érni, mert egy hideg kéz elkapta a csuklóm.

- Nem mész sehova! Beviszünk a korházba. – mondta a barna hajú lány, akinek sajnos, még mindig nem tudom a nevét.
- Figyelj, nekem nem kell orvos. Mást is túléltem már, és ez csak egy kis semmiség.
- Átéltél? Mégis miket? – tátotta el a száját, és szemébe pillantva ismét szeretetet véltem felfedezni és legszívesebben rákérdeztem volna ennek okára, de gondoltam, majd máskor.
- Háát, az más tészta. Nagyon más. – jutott eszembe egy, a Jackson akciója utáni fájdalomból. – Szóval, ha bizalmas viszonyba leszünk egyszer akkor, lehet róla szó.
- Ennek nagyon örülök. – mosolygott elérzékenyülve egy pillanatra, de hogy miért érzékenyült el azt nem tudom - Akkor, ha nem mész korházba legalább gyere velünk haza, apánk majd megvizsgál. – ajánlotta.
- Apátok? – lepődtem meg.
- Aha, gyere velünk haza. – szólt most a kobold lány.
- Oké, elmegyek veletek, de kérlek, először mondjátok meg legalább a keresztneveteket.
- Jaj, el is felejtettem! – kiáltott, majd megragadta a kezem és mondta a nevét, utána pedig sorban a többiek.
- Nah, most hogy tudom mindenki nevét, van valaki, aki hajlandó velem jönni egy autóval, hogy mutassa az utat? – kérdeztem nagy nehezen, hiszen azt se tudják, hogy ki vagyok, biztos nem ülnek velem egy autóba.
- Majd én megyek. – ajánlkozott Jacob.
- Rendben.

- Oh, jaj. - nyögte Alice és a közelgő mentő felé mutatott.
- Meg kell mondanod nekik hogy semmi bajod különben, bevisznek de majd én is segítek mert ugye Carlisle, azaz apánk a korházban orvos. – tájékoztatott Edward. Állj, orvos?!
- Orvos? – nyögtem.
- Ezt majd otthon elmondjuk, de most menj, mert épp felénk tart. – felelte Lucas.
- Kisasszony… - kezdte az egyik mentős, én pedig elé álltam és mosolyogva, affektálva elkezdtem ecsetelni, hogy semmi bajom, és hogy Jacob milyen lovagias volt, hogy segített, és így tovább és így tovább. Végül sikert arattam és Jake-kel indultam a kocsimhoz de, ő kikapta a kezemből a kulcsot és beült a vezető ülésre, én pedig felháborodottan kinyitottam az anyós ülés ajtaját.

- Nem vezethetsz!
- Nyugi, vigyázok rá! Láttam ám az első percben hogy a szíved csücske. – vigyorgott miközben megpaskolta az ülést én pedig dohogva beültem.
- Ennyire, még nem vagyunk jóban. – durcáskodtam, de már csak rájátszás volt hiszen Jake nagyon jól vezetett és már hiányzott a társaság.
- Még. – vigyorgott, aztán az út további része csöndben telt. Cullenék nem laktak sokkal messzebb tőlem mondjuk nekik benn az erdőben volt a házunk, ami hozzá kell tennem hatalmas és gyönyörű volt.

- Wow – nyögtem ki.
- Igen Cullenék tudják, hogy mi a jó – mondta Jake majd, már az ajtómnál is volt és kinyitotta azt.
- Köszönöm - rebegtem, amikor kisegített.
- Ugyan semmiség – mosolygott ismét.
- Gyertek! – kiabálta Alice, mi pedig utána eredtünk, de én visszakoztam a bemenetelemtől.
- Valami baj van? – kérdezte Lucas, hátra fordulva, mert ő maradt utolsónak.
- Öhm… tudod, én nem bízok meg akárkiben, és akár milyen jó fejnek tűntök… lehet, hogy most az oroszlán barlangjába készülök bemenni. – feleltem pironkodva.
- Ha más vámpírról lenne szó, akkor szerintem az oroszlán barlangja lenne, de te nem az a vámpír vagy. – mosolygott. – Gyere! – mondta, én, pedig míg felmentem a lépcsőn és szemlesütve, zavaromba bementem azt emésztettem, amit Lucas mondott.

1. fejezet, második része: Farkas (befejező)

Sziasztoook :) nem jövök a letargikus szöveggel h szar... oké? szóval sajnálom h késtem, és köszönet Sisternek h felrakta! a véleményeteket chatbe vagy megjegyzés formájába kérem :) Kellemes időtöltést itt nálam :D

Jacob a nap hátralévő részében, szinte üldözte Nessie-t de annak mindig sikerült meglógnia előle. Üldözésének oka puszta kíváncsiság volt, hisz érdekelte honnan is ismeri a Quileute legendákat a lány. „Honnan tudhat a farkasokról? Vajon sejti, hogy mi kicsodák is vagyunk neki…?” Ilyen és ehhez hasonló kérdések jártak a fejében, de nem tudott választ adni rájuk.

A nap folyamán többször összefutott a Cullen család valamelyik tagjával, akiknek egytől-egyik az izgatottságtól csillogott a szeme. Délben, mint mindig az ebédlőbe mentek, ott megvették a szokásos szendvicset és leültek az asztalukhoz. Jacob azonnal nekilátott míg Emmett, Rose-hoz fordult.

- Nem lehetne, hogy én inkább salátát egyek? – kérdezte ártatlanul pislogva, mire a kérdezett csak lemondóan sóhajtott és tüntetően elfordult.
- Jacob! – szólt oda kifejezéstelen arccal Edward.
- Mond – nézett fel a szendvics maradékából Jake.
- Szóltál már a… haverjaidnak? – kérdezte, miközben az ölébe húzta Bellát.
- Igen, felhívtam telefonon Samet, azt mondta szól a többieknek és idejönnek, amikor kicsöngettek az utolsó óránkról is.
- Szuper. – morogta, száját elhúzva Edward.
- Edward, kérlek! – súgta esdeklőn férjének Bella, mire Edward válasz gyanánt a nyakába temette az arcát.
- Muszáj, ezt itt? – rötyögött közbe Lucas felvont szemöldökkel.

Azonban Jacob már nem figyelt rájuk. Úgy érezte, hogy a mennyben lebeg, ugyanis kinyílt az ebédlő ajtó és megjelent benne Nessie. Vöröses haján megcsillant a halvány napfény és úgy lebegett utána, mint valami függöny. Épp Jacob-ék asztala mellett haladt el - maga után hagyva csípős illatát – egy üres helyre tartva, amikor észrevette, hogy figyelik ezért rájuk fordította tekintetét. Rögtön feltűnt neki, hogy az a fiú is ott van, akiről egyből megsejtette, hogy farkas, és az a fiú most ábrándos arccal őt nézi. Arra is egyből rájött, hogy Cullenék nem emberek, hiszen akkor érezné a belőlük áradó kellemes meleget, Jacobnak pedig lehet vagy 45 fok a test hője szóval ő sem mindennapi.
Míg ezeken gondolkozott leült, előkotorta táskája aljáról egy reggel elcsomagolt müzli szeletet, és egy füzetet tollal majd firkálgatni kezdett Cullenék asztalát figyelve. Aztán mivel a puszta nézésükkel nem jutott előbbre bevetette eddig hasznosnak bizonyult képességét.
„Nem hiszem el hogy végre meg vagy Nessie!” – az a hosszú barna hajú lány.
„Beszélnem kell vele erről a farkasos ügyről!” – Jacob.
„Legalább nem hasonlít rám a hugi!” – az a bronzos hajú srác.
Ezek és még ehhez hasonló gondolatokra Nessie eltátotta a száját és nem értett semmit, ami érthető is, hiszen egy számára vad idegen miért gondolna olyasmit hogy:„Legalább nem hasonlít rám a hugi!”
- Nah jó…– motyogta maga elé majd fogta magát, összepakolt és elindult az utolsó órájára. A matek teremhez érve bement, leült az utolsó padba és várta, hogy kezdődjön az óra és mehessen haza.

- Hello, leülhetek? – hallott egy mély hangot, s rá fordította tekintetét az illetőre, aki egy magas szőkés hajú srác volt, kedves mosollyal arcán.
- Persze.
- Egyébként Lewis vagyok, te pedig…
- Nessie.
- Nessie? – vonta fel a szemöldökét.
- Igazából Renesmee de az túl hosszú, így valaki, amikor kicsi voltam elnevezet Nessie-nek – válaszolta mosolyogva az emlékre, hogy igazából nem is tudja ki is nevezte el Nessie-nek.

- Nem tudod? – ráncolta szemöldökét Lewis és dőlt hátra a székén.
- Tudod, én árva vagyok.
- Oh, értem és ne haragudj, hogy… - kezdett szabadkozni Lewis.
- Jaj, emiatt ne érezd rosszul magad, már mindegy. – mondta miközben zavartan megvakarta feje búbját.
- Értem… de nem pofátlanság, ha megkérdezem, hogy mi történt velük? Mármint a szüleiddel.
- Nem, nem az. – mosolygott majd vett egy nagy levegőt. – Szóval…- de a mondatot sajnos nem tudta befejezni, mert megjelent a matekszakos tanár, és amikor szólásra nyitotta a száját kinyílt az ajtó.

- Elnézést kérünk tanár úr de…
- Mr. és Miss. Cullen magukkal ilyen még sose fordult elő…! – tátotta el a száját Mr. Stewens.
- Elnézést, ígérjük, hogy többet nem fordul elő! – jött beljebb a terembe a csilingelő hang tulajdonosa egy szőke fiúval együtt.
- Nos, rendben… de most már foglaljanak helyet! – mondta majd a tábla felé fordulva egyenletek tömkelegét kezdte felírni rá.

A két késő diák pedig – akik feltűnően tökéletesnek látszottak – pont a Nessie-ék mögött lévő padba ültek le. A lány végig érezte magán a két személy pillantását, és amikor már nem bírt magával hátra fordult. Azok ketten őt nézték és közben halkan sutyorogtak, de olyan halkan hogy még Nessie sem hallotta, pedig neki igazán jó a hallása. Aztán amikor a kedves kobold arcú lány észrevette, hogy valaki őket nézi rápillantott és mosolyogva suttogta neki hogy: szia.
Nessie erre köpni, nyelni nem tudott csak visszasuttogott egy sziát, majd visszafordult előre.
Alice és Jasper viszont csak jót mosolygott rajta. Aztán amikor kicsöngettek Lewis mellett megjelent egy tipikus nagymenő csajnak kinéző egyén.

- Hellóka! – fröcsögte oda Nessienek a rágója rágása közben.
- Szia. – motyogta vissza majd kiment a teremből, de Lewis még utána szólt.
- Nessie! Majd a parkolóban várj meg! – kiáltotta, de mivel ő már az osztálytermen kívül volt nem ment vissza, csak gondolta megvárja majd ott ahol kérte.
Alice és Jasper is a parkolóba ment ahol már várták őket Sam-ék. Mind kíváncsiak voltak Nessie-re hiszen elég rég volt, amikor utoljára látták.
- Mindjárt itt lesz! – ugrándozott Alice.
- Hihetetlen hogy csak így előkerült. – mondta Sam.
- Igen, végre megvan. – mosolygott Bella, Edward kezét szorongatva.
- Jacob, beszélhetünk négyszemközt? – kérdezte Paul.

- Persze. – mondta majd félre vonultak, bár tudták a többiek így is hallani fognak mindent.
- Szóval azt akartam kérdezni, hogy…
- Kinyögöd? – vonta fel szemöldökét Jacob.
- Szóval, a lány közelébe férkőzöl majd?
- Igen, hiszen a lenyomatom, amikor megláttam szinte lebegtem Paul nem hagyom, hogy megint valami barom elvegye tőlem. – mondta határozottan.
- Értem.
- De ez most miért érdekel téged?
- Hát, mert ha te a közelébe leszel, akkor mi is beszélhetünk vele. – vigyorgott.
- Aha, de ha rá mersz hajtani… - de nem fejezte be csak vigyorogtak egymásra. Aztán a kettejük közt beállt csöndbe, meglátták, ahogy Nessie kilép a bejárati ajtón és feléjük tart. Értetlenül néztek egymásra a többiek is mivel nem értették, hogy miért is jön a lány feléjük.

- Öhm… hello! – köszönt Nessie amikor megállt előttük. – Nem tudom, miért sutyorogtok rólam, vagy miért néztek rám olyan furcsán… őszintén nem is érdekel, csak azért jöttem, hogy elmondjam: tudom, hogy mik vagytok. De ahogy nézem, van itt minden féle… - nézett végig rajtuk.
- Igen? – kérdezett vissza gúnyosan Paul.
- Igen, például te egy farkas, vagy de a haverodnak – itt Jacobra nézett – már mondtam. És felmerült benned a kérdés hogy honnan is tudom? Legyen annyi elég, hogy nem vagyok hülye. – fejezte be, majd megfordult és éppen indulni készült, amikor Paul utána szólt.

- Nekem nem elég annyi, válaszolj is rá! – fujtatott, mire Sam meg Jacob odaálltak mellé megfogni a karjait.
- Oh, farkas koma felhúzta magát? – nevetgélt gúnyosan Nessie, majd belekezdett. – Én sem vagyok hülye amint már mondtam, és mint rájöhettetek félvér vagyok, ahogy te is. – nézett most Lucasra. – Amikor leültem Jacob mellé rögtön tudtam, de engem nem irritál annyira a szagotok, mint a rendes vámpírokat. – mondta, de az utolsó szót csak suttogta.

- Nessie! – szólt Lewis a parkoló másik végéből.
- Megyek! – fordult újra el, de ekkor a ruhája alól kilibbent a nyaklánca felfedve így milyen medált visel.
- Volturi…? – nyögte Paul. – Te annak az undorító Volturinak a tagja vagy? – kérdezte, mire Nessie ismét visszafordult, közelebb ment hozzá és minden szót kiemelve beszélni kezdett.
- Igen, és nem undorító, vagy ha neked igen akkor először nézz magadba, ez az egyik. A másik nem ismered, őket se engem szóval légy oly kedves ne szólj bele az életembe. – mondta határozottan Nessie, és ökölbe kellett szorítania a kezét, mert ott tartott, hogy széttépi az előtte álló fiút.
- Embereket ölsz meg, úgyhogy nekem ne mond, meg hogy mibe is szólhatok bele. – morogta Paul, Nessie szemeibe nézve. Ekkor szakadt el a cérna Edwardnál is, akit eddig Jasper és Emmett fogott vissza most odalépett Paulnak a közvetlen közelébe.

- Most azonnal fejezd be! – szólt neki erőteljesen.
- Nem kell megvédened. – lépet egyet mosolyogva hátrébb Nessie. – Jah, és nem öltem sosem embert, de neked ehhez tényleg semmi közöd. Amúgy mivel nem tudsz, semmit sem rólam ne rágalmazz. Köszönöm. – biccentett feléjük, majd végleg megfordult és elindult Lewishoz a parkoló másik végébe.

Játszatok? :)

Sziasztok :)
Képzeljétek fogadtam JANUÁR VÉGÉIG Sisterrel, hogy melyikünknek lesz nagyobb rajongó tábora. Ezek közül a blogok közül: Donna-Szeretet és Lily-James Fic ... a dolgot kritikában és rendszeres olvasóban mérjük!
Kérek, szépen minden játékos kedvű blogolvasót, hogy segítsen nekünk. És ha valaki pluszba reklámozza az oldalt az írjon a chatbe vagy megjegyzés formájában és ha van blogja én is felrakom az enyémre a linkjét ;)
PS:.A friss vasárnap érkezik!