2. fejezet, második része: Elmaradt beszélgetés (befejező)

Hali :D Nos, még újév előtt akartam hozni az újat és remélem tetszik. Ismét sajnálom hogy késtem, azt hiszem ha megígérem hogy ekkor és ekkor jön a következő akkor sose tudom betartani szóval ezentúl nem tudom hogy milyen rendszerben jönnek. Véleményeket ismét kérek, vagy a chaten vagy megjegyzés formájában. Kellemes időtöltést! PS: Sikerekben, szerencsében, szerelemben, örömben és persze Twilight-ban nah meg, minden jóban gazdag újévet Nektek! :)

(Nessie szemszöge)

Amikor átléptem a küszöböt és megálltam az előszobában ismét eltátottam a szám. Ahogy elnéztem balra, lefelé vezetett egy két fokos lépcső majd onnan megint balra, a konyha jobbra, pedig egy csodaszép nappali nyílt, s innen tekergett fel egy csigalépcső is, ami fából készült. A ház külső falait óriási üvegek fedték, a benti válaszfalakra pedig képeket is aggattak. Úgy az egész egy nagy tér volt, ahol a mályva és pasztellszínek uralkodtak.

- Gyere csak beljebb – jött oda Alice.
- Öhm… rendben – nyögtem ki, ugyanis a ház teljesen elkábított.
- Szerbusz – köszönt egy magas, szőke hajú film sztár kinézetű férfi, amikor beértünk a nappaliban, én pedig elszégyelltem magam hogy ott állok koszos ruhában, mezit láb.
- Jó napot, ön bizonyára Mr. Cullen – köszöntem.
- Csak Carlisle, és tegezz nyugodtan – jött a válasz és végig nézett rajtam én pedig fülig vörösödtem. – Figyelj, mielőtt megnézném, a karod nem szeretnéd, hogy Bella, vagy Alice, szóval nem szeretnéd, hogy adjanak valami lábbelit? – kérdezte.
- Öhm… nem köszönöm – motyogtam lehajtott fejjel.
- De felfázhatsz – ráncolta a szemöldökét Bella.
- Oh, nem. Amikor kicsi voltam sokat mászkáltam az erdőben mezit láb, és nem lett semmi bajom – jutott eszembe egy újabb emlék, ha jól emlékszem, akkor néztem ki kb. öt évesnek. Mivel nagy lett a csend felnéztem és láttam, hogy szinte mindegyiküknek kikerekedett a szeme.

- Mi az?
- De ki engedte ezt neked? – szegezte nekem a kérdést Edward.
- Igazából senki, amúgy is kiszöktem.
- Ki elöl szöktél? – faggatott.
- Nos, az egy hosszú történet, és mint már Bellának – itt az említettre néztem – mondtam, ha egyszer jobban megismertek és én is titeket, elmesélem. – fejeztem be, de szavaimat kínos csönd követte, amit Lucas tört meg.
- Komolyan nem fázik a lábad? – kérdezte.
- Fázni, fázik, de nem foglalkozok vele.
- Nah, jó adok valami cipőt aztán Carlisle megnézi a kezed – állt fel Bella az egyik fehér bőr fotelből.
- Nem kell ekkora felhajtás, tényleg. A kezemet se kellene megnézned kutya baja. – ráztam a fejem.
- Ha már itt vagy, megnézem – jött a nyugodt válasz Carlise-tól.

- Oké. – sóhajtottam és Bella után iramodtam a lépcső felé. Fent több szoba nyílt, jobbra is és balra is. Bella bement az egyikbe én meg majdnem rosszul lettem. Ugyanis az egy gardrób szoba volt, telis tele ruhákkal, cipőkkel meg minden féle kiegészítővel.
- Nekem sose volt ennyi ruhám – mondtam – sőt nekem a mai napig alig van pár rongyom – mondtam mire Bella rám mosolygott.
- Nem vagy oda a ruhákért, igaz? – kérdezte miközben a cipők közt keresgélt.
- Nem. Jó nem a ruhákkal van a bajom, csak megvenni nem szeretem őket. Azaz nem szeretek ruhát vásárolni.
- Én is így vagyok vele. Azóta van ennyi ruhám, hogy vámpír vagyok – mondta nevetve.
- A könyveket viszont bírom. Még megvenni is jó őket. – folytattam tovább, de nem is igazán tudom, hogy miért. Talán mert Bellával olyan könnyeden lehetett beszélgetni, mintha ismert volna…
- Még egy közös vonás – állt fel a guggolásból és egy fekete balerina cipőt nyújtott felém – Még egyikünkön se volt, remélem jó lesz.
- Oh, köszönöm szépen, nem kellene ennyit fáradnod miattam – válaszoltam, miközben leültem és felhúztam.
- Jaj, ne viccelj, örülök, hogy segíthetek. Nah, jó rád? – kérdezte és lenézett a lábamra.
- Igen, és tényleg nagyon szépen köszönöm, a kocsimban van a táskám és ha Carlisle megnézte a kezem, akkor behozom és kifizetem, ígérem – álltam fel, és néztem Bella arcára, ami türelmetlenséget tükrözött.
- Nem kell kifizetned – válaszolta határozottan, és ahogy hallottam ellent mondást nem tűrve.
- Nem szeretek senkinek sem tartozni.
- Nem vagy könnyű eset – rázta a fejét – Vedd, úgy hogy ajándék, oké?
- De… - kezdtem.
- Nincs de!

- Oké – sóhajtottam és Bella után mentem le a lépcsőn. – Egész eddigi életemben nem foglakoztak velem ennyit, mint ma. – mondtam már lenn a földszinten.
- Ezt nem egészen értjük – felelte Edward.
- Nos, ma már képletesen megmentettetek, te vizsgálod a kezem – itt Carlisle-ra néztem – és még az is érdekel titeket hogy van-e cipő a lábamon vagy sem. Ennyit még sose foglalkoztak velem.
- Akkor itt van az ideje – jött egy hang a hátam mögül, én pedig megfordultam.
- Jó napot, Nessie Volturi vagyok – nyújtottam kezem gondolom Mrs. Cullen-nek, aki kedvesen el is fogadta a jobbom.
- Esme Cullen, de tegezz nyugodtan – mosolygott.
- Rendben, köszönöm.
- Gyere, itt van a táskám is, megnézem a karod – mondta Carlisle és a konyhába sétált, én pedig követtem.
- Köszönöm – hálálkodtam ma már nem is tudom hányadszorra.
- Ne hálálkodj annyit – mondta Bella, mire én csak lemondóan ráztam a fejem és az ép kezemmel a hajamba túrtam. Amíg Carlisle végzett a kezemmel nem nagyon beszéltünk. Kiszedte belőle a köveket és az egyéb szennyeződést, majd bekötötte.
- Kész is – mondta munkája befejeztével.
- Tényleg nagyon szépen köszönöm – hálálkodtam ismét – és mennyivel tartozom? Már Bellának fenn mondtam, hogy kifizetek mindent – hajtottam le a fejem, és tördeltem kezeim.
- Semmivel – szólalt most meg Edward, mire ránéztem – Örülünk, hogy segíthettünk, nem kell semmit se kifizetned.
- De hát… nem tudom mivel meghálálni – tördeltem tovább a kezeim.
- Egy valamivel meghálhatod – sétált mellém Esme és tétovázva a vállamra helyezte a kezét.
- Öhm… mond csak mi az, ha tudom, ígérem, teljesítem.

- Ülj le, fogadj el egy teát vagy akármit és mesélj magadról.
- Bizony, egy ilyen fiatal lány mit keres egyedül? – szólt hozzám most először Jasper.
- Hol vannak a szüleid? – kérdezte Alice.
- Hol tanultál meg ilyen pöpecül vezetni? – vigyorgott Emmett.
- Uhm… nem szeretek a figyelem központjába lenni – pirultam el – De ha ennyire szeretnétek, mesélhetek magamról, úgy érzem, bennetek megbízhatok.
- Miért magadról még senkinek sem meséltél? – kérdezte Lucas összeráncolt szemöldökkel.
- De az egyetlen és legjobb barátomnak, aki a Volturi tagja.
- Nem illesz te azok közé – dünnyögte Emmett.
- Hát, ha tényleg érdekel titeket, akkor majd meglátjátok, hogy nagyon is oda való vagyok – feleltem.

- Akkor gyere és mesélj – kapta el a kezem Alice odahúzott egy fotelhez és beleültetett, de szó szerint.
- Kérsz valamit? – kérdezte Rose.
- Um… nem szeretnélek kihasználni titeket – pirultam el ma már nem is tudom hányadjára. Mi van ma velem? Nem szoktam én ennyit elpirulni, és zavarban lenni! Bár Cullenék közt olyan természetes volt, nem kellett az erős és határozott maszkot magamra erőltetnem és lehettem önmagam, ami mesés érzés.
- Attól hogy megiszol, egy pohár narancslevet még nem leszünk kihasználva – dobta le magát Lucas a mellettem léve fotelba – és amúgy is itt csak én szoktam táplálkozni, én pedig meg osztom veled – vigyorgott.
- Akkor köszönöm, elfogadok… - motyogtam zavaromban.
- Narancslevet – súgta oda Lucas úgy vigyorogva, mint a vad alma és egyértelmű hogy mindenki hallotta, mert amikor felnéztem láttam, ahogy kuncognak, vagy Emmett esetébe, aki dörmögött.
- Egy pohár narancslevet – néztem most Lucas vigyorgó képbe. Esme oda rakta elém majd mind elhelyezkedtek és feszült figyelemmel várták, hogy elkezdjem.
- Most komolyan ennyire érdekel titeket? – nyögtem ki a számat rágcsálva.
- Igen – dobolt sürgetőn a lábával Alice.
- Oké, de akkor kérdezzetek – dőltem hátra a fotelban.
- Hol tanultál meg így vezetni? – tette fel ismételten kérdezését Emmett.
- Uhh… hát… - dadogtam – sehol. Igen, sehol mert amikor először kocsiba ültem egyből tudtam mi hol van és ment magától – adtam meg a választ, és tényleg így volt.
- Megálltál már a növésben? – kérdezte Lucas miközben összefonta kezét a mellén.
- Igen, már tavaly is így néztem ki, ugyanis elég gyorsan növök. De ezt mért kérdezted?
- Jah, semmi, csak azért mert én is tavaly óta így festek - mutatott végig magán.
- Hol vannak a szüle… – kezdte kíváncsian Bella, de sajnos kérdését félbe szakította a telefonom csörgése.

- Elnézést – motyogtam majd megnyomtam a zöld gombot rajt és megszólalt Dem ideges hangja.
- Nessie, már hívtam az otthoni telefont mivel megbeszéltük, hogy inkább azon hívlak, mert akkor tudunk normálisan beszélni, mert egyedül vagy!
- Sajnálom Dem, csak nem voltam otthon most indulok haza és akkor majd visszahívlak jó?
- Hol vagy most? – kérdezte megdöbbenve.
- Majd ha hazaértem elmondom, de most leteszlek, szia.
- Oké, de ha hazaértél egyből hívj jó?
- Jó, szia.
- Szia – köszönt majd egyből kinyomtam.
- Sajnálom, de most mennem kell – álltam fel.
- Holnap átjössz? – szaladt mellém Jacob és nézett rám könyörgő szemekkel.
- Persze, ha ezt szeretnétek – nyögtem ki, végignézve mindnyájukon.
- Rendben akkor a suliban találkozunk, és délutánra már van programod okés? – mondta izgatottan Alice.
- Okés – válaszoltam majd az ajtó fél mentem, aztán amikor kiértem és már az autóm mellett voltam megfordultam, mert tudtam, hogy mögöttem vannak és engem figyelnek.
- Köszönök még egyszer mindent!
- Holnap várunk Nessie, és jó éjt – mondta kedvesen Bella.
- Köszönöm, sziasztok – köszöntem el tőlük majd beszálltam a kocsimba, beindítottam és elhajtottam a kavicsos úton az erdő közt.

2. fejezet, első része: Meghívás

Sziasztok :) Most biztos meg vagytok lepődve... én is :D ugyanis ger hasznos kérdését megfogadva, ezentúl szemszögből fogom, írni. Őszintén mondom nekem így élvezetesebb sokkal, és remélem Nektek így jobban fog tetszeni! A következővel ugyanennyire próbálok sietni, és köszönöm hogy olvastok! PS: Véleményeket most is kérek ám ; ) chat vagy megjegyzés formájában. Köszönöm. Jah, és Kellemes időtöltést ;D

(Nessie szemszöge)

Most, hogy magam mögött hagytam azt a furcsa bagázst valahogy… hiányt éreztem. Hiányt, hogy tudom valamilyen szinten megbántottam őket. Olyan szeretet teljesen néztek rám, de miért? Hiszen nem is ismerem őket, de talán megismerhetem mindjajukat, egyszer.

Míg ez és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, éles hallásomnak köszönhetően felfigyeltem egy autó fékjének csikorgásra, és amikor jobbra fordítottam a fejem megláttam, hogy egy terepjáró hajt felém, és látszólag a sofőrje nem volt beszámítható, ahogy néztem. Mivel elugrani csak úgy van lehetőségem, ha vámpír gyorsasággal kezdek futni, hát fejemet lehajtottam, a mellkasomhoz fogtam a kezeim és háttál fordultam a felém közelgő kocsinak. Épp kizártam minden hangot, amikor egy forró kéz kellemes ölelését éreztem a derekamon, ahogy szalad velem. Kinyitottam szemeim, amiket eddig csukva tartottam és egyenesen Jacob barna íriszeibe néztem. Abban féltést, aggódást, és… és… mérhetetlen nagy szeretetet láttam. Aztán mintha álomból ébredtem volna fel, amint egy enyhe csapódást éreztem, ugyanis végigcsúsztunk Jacobbal a vizes, csúszós aszfalton.

- Jól vagy? – kérdezte Jake amikor felsegített a földről, de én nem tudtam rendesen megállni, mert kitört az egyik cipőm sarka, szóval meg kellett valahol kapaszkodnom és csak Jacob erős karjai voltak közel, így hát szinte beleestem az ölelésébe.

- Persze, jól vagyok… - nyögtem ki nagy nehezen, mert eléggé kellemetlen volt fél cipővel ugrálni.
- Dehogy vagy jól! Alig állsz a lábadon – fogta át még erősebben a derekam és én egyre jobban élveztem…
- Csak kitört az egyik cipőm sarka – mosolyogtam rá, elpirulva.

- Oh, erre is van megoldás – mondta vigyorogva, majd felkapott az ölébe.
- Jesszusom! Tegyél le! Nehéz vagyok! – kiabáltam rá.
- Most te komolyan azt hiszed, hogy nem bírlak el? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.
- Jó tudom, hogy elbírsz, de akkor is tegyél le!
- Egy okot mondj.
- Megalázó – hajtottam le a fejem.
- Mert? – kérdezte miközben utat tört a tömegben és elindult gondolom a kocsijához.
- Nem az emberek előtt… hanem a többi magamfajta előtt. – súgtam egészen halkan a fülébe, és jól éreztem, amint megremegett?
- Aha, értem – motyogta, majd vett egy nagy levegőt – Nem kell aggódnod, mi nem vagyunk azok a fajták.

- És a… az a fiú az előbb? – kérdeztem halkan.
- Paul? Jaj, vele nem kell foglakoznod ő mindig és mindenkivel ilyen az első alkalommal.
- És az a másik fiú?
- Az a másik gondolom Edward lesz. Tőle sem kell tartanod. – villantott rám egy fogkrém reklámba illő mosolyt.
- Rendben. És nagyon köszönöm. – hálálkodtam átkarolva a nyakát.
- Ugyan semmiség. – felelte, amikor a kobold arcú lány ugrált felénk.

- Minden rendben? Jól vagy? – kérdezgette, de ahogy láttam, nem mert hozzám érni. Vajon mért?
- Persze, köszönöm. Csak letört a cipőm sarka. – húztam el a szám, de természetesen nem a cipőt sajnáltam, hanem azt hogy ilyen megalázó helyzetbe kerültem miatta.
- Jól vagy? Biztos? – kérdezte most egy hosszú barna hajú lány, aggódó tekintettel.
- Mondom, hogy igen. – vigyorogtam rá, fejemet rázva. – Öhm… Jacob letennél?
- Meg tudsz állni ebben a cipőben? – nézett kételkedőn a cipőmre.
- Majd meglátod, mit csinálok. – vigyorogtam még mindig. Amint lekerültem a földre fogtam és levettem a lábbelimet és a kezembe fogtam.

- Nem nem nem! Így felfogsz fázni vagy mi… - tört ki most közülük az a szőke top modell kinézetű lány.
- Nem fogok. Higgy nekem.
- Nem fáj semmid? – kérdezte aggódon Edward.
- Nem. – nevettem, ugyanis már viccesek voltak, hiszen nekem egy ilyen semmiség sosem tudna megártani.
- Mert nem mi? – hallottam most egy számomra ismeretlen hangot. – Vérzik a kezed.
- Igen? – lepődtem meg majd végignéztem magamon és csakugyan vérzett a jobb kezem. – Nem kell aggódnotok, a vérem semleges rátok nézve.
- Tudjuk, nekem is semleges. – szólalt meg most az a félvér fiú.
- Jéé, tényleg. – csaptam a homlokomra. – Nah, de nekem most mennem kell. Köszönök mindent, és sziasztok! – intettem egy utolsót majd megfordultam, de megint nem tudtam a kocsimhoz érni, mert egy hideg kéz elkapta a csuklóm.

- Nem mész sehova! Beviszünk a korházba. – mondta a barna hajú lány, akinek sajnos, még mindig nem tudom a nevét.
- Figyelj, nekem nem kell orvos. Mást is túléltem már, és ez csak egy kis semmiség.
- Átéltél? Mégis miket? – tátotta el a száját, és szemébe pillantva ismét szeretetet véltem felfedezni és legszívesebben rákérdeztem volna ennek okára, de gondoltam, majd máskor.
- Háát, az más tészta. Nagyon más. – jutott eszembe egy, a Jackson akciója utáni fájdalomból. – Szóval, ha bizalmas viszonyba leszünk egyszer akkor, lehet róla szó.
- Ennek nagyon örülök. – mosolygott elérzékenyülve egy pillanatra, de hogy miért érzékenyült el azt nem tudom - Akkor, ha nem mész korházba legalább gyere velünk haza, apánk majd megvizsgál. – ajánlotta.
- Apátok? – lepődtem meg.
- Aha, gyere velünk haza. – szólt most a kobold lány.
- Oké, elmegyek veletek, de kérlek, először mondjátok meg legalább a keresztneveteket.
- Jaj, el is felejtettem! – kiáltott, majd megragadta a kezem és mondta a nevét, utána pedig sorban a többiek.
- Nah, most hogy tudom mindenki nevét, van valaki, aki hajlandó velem jönni egy autóval, hogy mutassa az utat? – kérdeztem nagy nehezen, hiszen azt se tudják, hogy ki vagyok, biztos nem ülnek velem egy autóba.
- Majd én megyek. – ajánlkozott Jacob.
- Rendben.

- Oh, jaj. - nyögte Alice és a közelgő mentő felé mutatott.
- Meg kell mondanod nekik hogy semmi bajod különben, bevisznek de majd én is segítek mert ugye Carlisle, azaz apánk a korházban orvos. – tájékoztatott Edward. Állj, orvos?!
- Orvos? – nyögtem.
- Ezt majd otthon elmondjuk, de most menj, mert épp felénk tart. – felelte Lucas.
- Kisasszony… - kezdte az egyik mentős, én pedig elé álltam és mosolyogva, affektálva elkezdtem ecsetelni, hogy semmi bajom, és hogy Jacob milyen lovagias volt, hogy segített, és így tovább és így tovább. Végül sikert arattam és Jake-kel indultam a kocsimhoz de, ő kikapta a kezemből a kulcsot és beült a vezető ülésre, én pedig felháborodottan kinyitottam az anyós ülés ajtaját.

- Nem vezethetsz!
- Nyugi, vigyázok rá! Láttam ám az első percben hogy a szíved csücske. – vigyorgott miközben megpaskolta az ülést én pedig dohogva beültem.
- Ennyire, még nem vagyunk jóban. – durcáskodtam, de már csak rájátszás volt hiszen Jake nagyon jól vezetett és már hiányzott a társaság.
- Még. – vigyorgott, aztán az út további része csöndben telt. Cullenék nem laktak sokkal messzebb tőlem mondjuk nekik benn az erdőben volt a házunk, ami hozzá kell tennem hatalmas és gyönyörű volt.

- Wow – nyögtem ki.
- Igen Cullenék tudják, hogy mi a jó – mondta Jake majd, már az ajtómnál is volt és kinyitotta azt.
- Köszönöm - rebegtem, amikor kisegített.
- Ugyan semmiség – mosolygott ismét.
- Gyertek! – kiabálta Alice, mi pedig utána eredtünk, de én visszakoztam a bemenetelemtől.
- Valami baj van? – kérdezte Lucas, hátra fordulva, mert ő maradt utolsónak.
- Öhm… tudod, én nem bízok meg akárkiben, és akár milyen jó fejnek tűntök… lehet, hogy most az oroszlán barlangjába készülök bemenni. – feleltem pironkodva.
- Ha más vámpírról lenne szó, akkor szerintem az oroszlán barlangja lenne, de te nem az a vámpír vagy. – mosolygott. – Gyere! – mondta, én, pedig míg felmentem a lépcsőn és szemlesütve, zavaromba bementem azt emésztettem, amit Lucas mondott.

1. fejezet, második része: Farkas (befejező)

Sziasztoook :) nem jövök a letargikus szöveggel h szar... oké? szóval sajnálom h késtem, és köszönet Sisternek h felrakta! a véleményeteket chatbe vagy megjegyzés formájába kérem :) Kellemes időtöltést itt nálam :D

Jacob a nap hátralévő részében, szinte üldözte Nessie-t de annak mindig sikerült meglógnia előle. Üldözésének oka puszta kíváncsiság volt, hisz érdekelte honnan is ismeri a Quileute legendákat a lány. „Honnan tudhat a farkasokról? Vajon sejti, hogy mi kicsodák is vagyunk neki…?” Ilyen és ehhez hasonló kérdések jártak a fejében, de nem tudott választ adni rájuk.

A nap folyamán többször összefutott a Cullen család valamelyik tagjával, akiknek egytől-egyik az izgatottságtól csillogott a szeme. Délben, mint mindig az ebédlőbe mentek, ott megvették a szokásos szendvicset és leültek az asztalukhoz. Jacob azonnal nekilátott míg Emmett, Rose-hoz fordult.

- Nem lehetne, hogy én inkább salátát egyek? – kérdezte ártatlanul pislogva, mire a kérdezett csak lemondóan sóhajtott és tüntetően elfordult.
- Jacob! – szólt oda kifejezéstelen arccal Edward.
- Mond – nézett fel a szendvics maradékából Jake.
- Szóltál már a… haverjaidnak? – kérdezte, miközben az ölébe húzta Bellát.
- Igen, felhívtam telefonon Samet, azt mondta szól a többieknek és idejönnek, amikor kicsöngettek az utolsó óránkról is.
- Szuper. – morogta, száját elhúzva Edward.
- Edward, kérlek! – súgta esdeklőn férjének Bella, mire Edward válasz gyanánt a nyakába temette az arcát.
- Muszáj, ezt itt? – rötyögött közbe Lucas felvont szemöldökkel.

Azonban Jacob már nem figyelt rájuk. Úgy érezte, hogy a mennyben lebeg, ugyanis kinyílt az ebédlő ajtó és megjelent benne Nessie. Vöröses haján megcsillant a halvány napfény és úgy lebegett utána, mint valami függöny. Épp Jacob-ék asztala mellett haladt el - maga után hagyva csípős illatát – egy üres helyre tartva, amikor észrevette, hogy figyelik ezért rájuk fordította tekintetét. Rögtön feltűnt neki, hogy az a fiú is ott van, akiről egyből megsejtette, hogy farkas, és az a fiú most ábrándos arccal őt nézi. Arra is egyből rájött, hogy Cullenék nem emberek, hiszen akkor érezné a belőlük áradó kellemes meleget, Jacobnak pedig lehet vagy 45 fok a test hője szóval ő sem mindennapi.
Míg ezeken gondolkozott leült, előkotorta táskája aljáról egy reggel elcsomagolt müzli szeletet, és egy füzetet tollal majd firkálgatni kezdett Cullenék asztalát figyelve. Aztán mivel a puszta nézésükkel nem jutott előbbre bevetette eddig hasznosnak bizonyult képességét.
„Nem hiszem el hogy végre meg vagy Nessie!” – az a hosszú barna hajú lány.
„Beszélnem kell vele erről a farkasos ügyről!” – Jacob.
„Legalább nem hasonlít rám a hugi!” – az a bronzos hajú srác.
Ezek és még ehhez hasonló gondolatokra Nessie eltátotta a száját és nem értett semmit, ami érthető is, hiszen egy számára vad idegen miért gondolna olyasmit hogy:„Legalább nem hasonlít rám a hugi!”
- Nah jó…– motyogta maga elé majd fogta magát, összepakolt és elindult az utolsó órájára. A matek teremhez érve bement, leült az utolsó padba és várta, hogy kezdődjön az óra és mehessen haza.

- Hello, leülhetek? – hallott egy mély hangot, s rá fordította tekintetét az illetőre, aki egy magas szőkés hajú srác volt, kedves mosollyal arcán.
- Persze.
- Egyébként Lewis vagyok, te pedig…
- Nessie.
- Nessie? – vonta fel a szemöldökét.
- Igazából Renesmee de az túl hosszú, így valaki, amikor kicsi voltam elnevezet Nessie-nek – válaszolta mosolyogva az emlékre, hogy igazából nem is tudja ki is nevezte el Nessie-nek.

- Nem tudod? – ráncolta szemöldökét Lewis és dőlt hátra a székén.
- Tudod, én árva vagyok.
- Oh, értem és ne haragudj, hogy… - kezdett szabadkozni Lewis.
- Jaj, emiatt ne érezd rosszul magad, már mindegy. – mondta miközben zavartan megvakarta feje búbját.
- Értem… de nem pofátlanság, ha megkérdezem, hogy mi történt velük? Mármint a szüleiddel.
- Nem, nem az. – mosolygott majd vett egy nagy levegőt. – Szóval…- de a mondatot sajnos nem tudta befejezni, mert megjelent a matekszakos tanár, és amikor szólásra nyitotta a száját kinyílt az ajtó.

- Elnézést kérünk tanár úr de…
- Mr. és Miss. Cullen magukkal ilyen még sose fordult elő…! – tátotta el a száját Mr. Stewens.
- Elnézést, ígérjük, hogy többet nem fordul elő! – jött beljebb a terembe a csilingelő hang tulajdonosa egy szőke fiúval együtt.
- Nos, rendben… de most már foglaljanak helyet! – mondta majd a tábla felé fordulva egyenletek tömkelegét kezdte felírni rá.

A két késő diák pedig – akik feltűnően tökéletesnek látszottak – pont a Nessie-ék mögött lévő padba ültek le. A lány végig érezte magán a két személy pillantását, és amikor már nem bírt magával hátra fordult. Azok ketten őt nézték és közben halkan sutyorogtak, de olyan halkan hogy még Nessie sem hallotta, pedig neki igazán jó a hallása. Aztán amikor a kedves kobold arcú lány észrevette, hogy valaki őket nézi rápillantott és mosolyogva suttogta neki hogy: szia.
Nessie erre köpni, nyelni nem tudott csak visszasuttogott egy sziát, majd visszafordult előre.
Alice és Jasper viszont csak jót mosolygott rajta. Aztán amikor kicsöngettek Lewis mellett megjelent egy tipikus nagymenő csajnak kinéző egyén.

- Hellóka! – fröcsögte oda Nessienek a rágója rágása közben.
- Szia. – motyogta vissza majd kiment a teremből, de Lewis még utána szólt.
- Nessie! Majd a parkolóban várj meg! – kiáltotta, de mivel ő már az osztálytermen kívül volt nem ment vissza, csak gondolta megvárja majd ott ahol kérte.
Alice és Jasper is a parkolóba ment ahol már várták őket Sam-ék. Mind kíváncsiak voltak Nessie-re hiszen elég rég volt, amikor utoljára látták.
- Mindjárt itt lesz! – ugrándozott Alice.
- Hihetetlen hogy csak így előkerült. – mondta Sam.
- Igen, végre megvan. – mosolygott Bella, Edward kezét szorongatva.
- Jacob, beszélhetünk négyszemközt? – kérdezte Paul.

- Persze. – mondta majd félre vonultak, bár tudták a többiek így is hallani fognak mindent.
- Szóval azt akartam kérdezni, hogy…
- Kinyögöd? – vonta fel szemöldökét Jacob.
- Szóval, a lány közelébe férkőzöl majd?
- Igen, hiszen a lenyomatom, amikor megláttam szinte lebegtem Paul nem hagyom, hogy megint valami barom elvegye tőlem. – mondta határozottan.
- Értem.
- De ez most miért érdekel téged?
- Hát, mert ha te a közelébe leszel, akkor mi is beszélhetünk vele. – vigyorgott.
- Aha, de ha rá mersz hajtani… - de nem fejezte be csak vigyorogtak egymásra. Aztán a kettejük közt beállt csöndbe, meglátták, ahogy Nessie kilép a bejárati ajtón és feléjük tart. Értetlenül néztek egymásra a többiek is mivel nem értették, hogy miért is jön a lány feléjük.

- Öhm… hello! – köszönt Nessie amikor megállt előttük. – Nem tudom, miért sutyorogtok rólam, vagy miért néztek rám olyan furcsán… őszintén nem is érdekel, csak azért jöttem, hogy elmondjam: tudom, hogy mik vagytok. De ahogy nézem, van itt minden féle… - nézett végig rajtuk.
- Igen? – kérdezett vissza gúnyosan Paul.
- Igen, például te egy farkas, vagy de a haverodnak – itt Jacobra nézett – már mondtam. És felmerült benned a kérdés hogy honnan is tudom? Legyen annyi elég, hogy nem vagyok hülye. – fejezte be, majd megfordult és éppen indulni készült, amikor Paul utána szólt.

- Nekem nem elég annyi, válaszolj is rá! – fujtatott, mire Sam meg Jacob odaálltak mellé megfogni a karjait.
- Oh, farkas koma felhúzta magát? – nevetgélt gúnyosan Nessie, majd belekezdett. – Én sem vagyok hülye amint már mondtam, és mint rájöhettetek félvér vagyok, ahogy te is. – nézett most Lucasra. – Amikor leültem Jacob mellé rögtön tudtam, de engem nem irritál annyira a szagotok, mint a rendes vámpírokat. – mondta, de az utolsó szót csak suttogta.

- Nessie! – szólt Lewis a parkoló másik végéből.
- Megyek! – fordult újra el, de ekkor a ruhája alól kilibbent a nyaklánca felfedve így milyen medált visel.
- Volturi…? – nyögte Paul. – Te annak az undorító Volturinak a tagja vagy? – kérdezte, mire Nessie ismét visszafordult, közelebb ment hozzá és minden szót kiemelve beszélni kezdett.
- Igen, és nem undorító, vagy ha neked igen akkor először nézz magadba, ez az egyik. A másik nem ismered, őket se engem szóval légy oly kedves ne szólj bele az életembe. – mondta határozottan Nessie, és ökölbe kellett szorítania a kezét, mert ott tartott, hogy széttépi az előtte álló fiút.
- Embereket ölsz meg, úgyhogy nekem ne mond, meg hogy mibe is szólhatok bele. – morogta Paul, Nessie szemeibe nézve. Ekkor szakadt el a cérna Edwardnál is, akit eddig Jasper és Emmett fogott vissza most odalépett Paulnak a közvetlen közelébe.

- Most azonnal fejezd be! – szólt neki erőteljesen.
- Nem kell megvédened. – lépet egyet mosolyogva hátrébb Nessie. – Jah, és nem öltem sosem embert, de neked ehhez tényleg semmi közöd. Amúgy mivel nem tudsz, semmit sem rólam ne rágalmazz. Köszönöm. – biccentett feléjük, majd végleg megfordult és elindult Lewishoz a parkoló másik végébe.

Játszatok? :)

Sziasztok :)
Képzeljétek fogadtam JANUÁR VÉGÉIG Sisterrel, hogy melyikünknek lesz nagyobb rajongó tábora. Ezek közül a blogok közül: Donna-Szeretet és Lily-James Fic ... a dolgot kritikában és rendszeres olvasóban mérjük!
Kérek, szépen minden játékos kedvű blogolvasót, hogy segítsen nekünk. És ha valaki pluszba reklámozza az oldalt az írjon a chatbe vagy megjegyzés formájában és ha van blogja én is felrakom az enyémre a linkjét ;)
PS:.A friss vasárnap érkezik!

1. fejezet, első része: A rég elveszett iker tesó

Sziasztok! :) itt a fejezet ismételten javítva :D rem. így jobban tetszik :) véleményeket KÉREK! és addig is amíg elértek a fejezet ennek a részének a végére Kellemes Időtöltést ;D

- Luc! Ébresztő! – rontott be Alice Luc szobája ajtaján majd lehúzta az alvóról a takarót és elhúzta a függönyöket.
- Alice! Megtennéd, hogy kimész!? – ült fel igencsak dühös ábrázattal Lucas.
- Most mi bajod van? – állt meg, ágya előtt Alice úgy, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre.
- Áh, semmi végülis rám törsz pedig te is nagyon jól tudod, hogy fel tudok kelni de nem! Te kis dobos zenekart hívsz csak azért, hogy engem idegelj! Na, most már kimennél? – nézett nagynénjére cinikus arccal Lucas, mire Alice fogta magát és kirohant a szobából becsapva maga mögött az ajtót.

- Na, ezt jól elcseszted Lucas. – motyogta magának és jobb öklét a homlokához nyomva próbált lenyugodni. Valamelyest sikerülve ez neki a szekrényéhez sétált. Lazán magára kapott egy sötétebb farmert, fekete hosszú ujjú inggel és tornacipővel majd bement a fürdőjébe, beállította bronzszínű borzas haját, felkapta, oldaltáskáját és kiviharzott a szobából. Lent családja fogadta, akik éppen indultak ki a szabadba, egyedül Emmett maradt benn megvárva, míg leér.

- Most mindenki ki van ám akadva rád. – mondta neki Emmett halvány mosollyal.
- Gondoltam, de most mit csináljak, ha egyszer Alice mindig olyan idegesítő?
- Semmit öcskös! Én veled vagyok. – kacsintott egy utolsót és kiment a lakásból Luc pedig utána iramodott. Kint már csak egy autó volt a garázsban, amit Lucas tudhatott magának. Beszálltak a bordó Mercedesbe és elszáguldottak, Esme pedig bement a házba miután már elnyelte az autót az erdő mélye.

Az út további része csendben telt Lucas csak a vezetésre koncentrált, Emmett pedig élvezte a sebességet. Amikor elérték az iskolát megpillantották mind a ketten Jacob fekete üstökét, amint Edwardék felé igyekszik. Lucas gyorsan beállt apja autója mellé, majd szinte kitáncoltak az járműből.

- Jacob! – szólt oda a régi barátjának Lucas.
- Á Luc! – fordult meg a szólított és kezet ráztak.
- Te mit keresel itt?
- Öhm… - vakarta meg a fejét Jake és segélykérően nézett Alice-re.
- Én hívtam fel tagnap Jacobot, hogy értesítsem a hírekről. – csilingelte.
- És mégis minek? – mordult fel Edward.
- Mi az, hogy minek? – nézett rá morcosan Jake. – Képzeld tudni, akarok mindenről, ami kapcsolatos lehet Nessie-vel szóval Edward én ide fogok járni iskolában nem csak látogatóba jöttem. – nézett rá kihívóan.

- A rezervátum béliek járhatnak a városi iskolákba? – lepődött meg Bella.
- Azaz idő már lejárt, hogy mi nem járhatunk városi iskolába. Ez már nem a Forks gimi Bells. – kócolta össze Bella haját.
- Héé Jacob… - de a mondatot már nem tudta befejezni, mert megjelent az iskolaparkoló bejárójában az a Mercedes, ami Alice látomásában is szerepelt. Végig száguldott a parkoló vizes aszfaltján majd beállt egy – embernek – látszólag keskeny helyre mindezt, hajszálpontosan. Majd miután kinyílt az ezüst csoda ajtaja kiszállt egy hosszú vöröses hajú, fehérbőrű, egyszóval gyönyörű lány. Fekete magas sarkú cipőt, zöld nadrágot és fekete dzsekit viselt, haját pedig hátratűzte oldalt két csattal. Miután kivette a táskáját, és becsukta a kocsiajtót, elindult ahol az iskola bejáratát sejtette. Elhaladt egy nagy csapat nagymenőnek kinéző fiú előtt, akik fütyültek utána, de a lány ügyet sem vetett rájuk. A helyi tini lányok pedig összesúgtak a háta mögött, amikor meglátták, hogy feléjük közeledik. Cullenéket csak azután vette észre hogy felment egy hosszú lépcsőn a bejárathoz majd megállt egy hamuzó mellett s benyúlt táskájába. Amikor már ott égett az ujjai közt a cigaretta jobban szemügyre vette a felhozatalt, akik szinte mind vagy felé néztek vagy feléje mutogattak. Végül szeme megakadt az őt bámuló feltűnően tökéletes társaságon. Cullenék megkövülve álltak, amit Nessie nem tudott mire vélni. Végül csettintett szabad kezével és ezer gondolat furakodott a sajátjai mellé.

„Jézusom, nekem ez a csaj kell!” – egy azok közül a nagymenő fiúk közül, akik fütyültek.
„Be kell venni a bandába!” – egy rózsaszín tini lány naiv gondolatai.
„Ez ő!” – egy Cullenék közül.
Miután megunta és a cigijét is elszívta csettintett még egyet s elcsendesedtek a fejébe tömörülő zajok. Kitárta a bejárati ajtót és bebattyogott rajta, útját pedig a titkárság felé vette.

- Ne haragudj, nem tudod, hogy merre van a titkárság? – szólított meg egy fekete hajjal keretezett arcú fiút.
- Öhm… menj, végig itt ezen a folyosón majd fordulj jobbra és az utolsó ajtó. – makogta a srác.
- Köszi. – engedett meg egy finom mosolyt majd folytatta útját arra amerre a fiú irányította. Legszívesebben egy jó kiadósat kacagott volna szegény fiú arc kifejezésén. Elérve a titkári ajtót - amin a Mr. Frick név szerepelt - bekopogott. Egy „szabad” után benyitott és egy barna fa pulthoz sétált, hogy elkérje órarendjét.


Cullenék viszont még mindig ott álltak megkövülve. Alice ébredt fel először a kábulatból és Jasper nyakába ugrott.
- Ő az! – kacagta.
- Fel kell hívnunk Esmét és Carlisle-t. – mondta higgadt hangon Jazz és már nyúlt is a telefonért.

- Edward ez hihetetlen, hogy ennyi év után… - motyogta Bella mire Edward átkarolta és néma megértésben felfogták, hogy végre, de megvan a lányuk, akit már oly régóta keresnek.
- Beszélnem, kell vele! – szólt hirtelen Jacob.
- Állj! – vetette utána magát Rose.
- Először meg kell tudnunk hogy-hogy hívják és utána kell vele beszélnünk, kutya! – vicsorgott rá.
- Rose! – lépett melléje Emmett, odahajolt füléhez és belesuttogott néhány megnyugtató szót, ami ránézésre használt. Amikor a kedélyek lenyugodtak elmentek az első óra helyszínére. Mindenki a párjával ült be egy órára kivéve Jake-et, akinek angolja volt. Beérve a terembe megérezte azt az illatot, amit akkor, amikor megpillantotta Nessie-t. Körülnézett majd oda sétált a lány mellé és megszólalt.

- Hello! Leülhetek? – nézett rá melegen.
- Uh… szia! Persze, nyugodtan – mondta kissé meglepődve mivel eddig mindenki csak nézte, nem mert hozzá szólni.
- Köszönöm – ült le és Nessie-re nézett, mire a lény szégyellősen lehajtotta fejét és zavartan matatni kezdett a táskájában.
- Amúgy Jacob Black vagyok – nyújtotta felé jobbját, amit Ness elfogadva ismételten meglepődött, ugyanis a fiúnak tűz forró bőre volt, de mégis selymes, szinte égette, perzselte tenyerét, de az hogy érintkezett Jake-kel valahogy megnyugvással töltötte el.
- Az én nevem pedig Nessie Volturi – mosolygott rá, viszont amikor meglátta, hogy a fiúnak milyen rémült az arca lefagyott a mosoly az arcáról.
- Valami baj van? – puhatolózott.
- Volturi? – nyögte Jacob ki nagy nehezen.
- Igen.
- Akkor Olaszországból jöttél?
- Igen, valami olyasmi, de ez hosszú történet.
- Aha, értem - motyogta Jake. De közben nem vették észre, hogy megérkezett a tanár úr és az ő beszélgetésük miatt nem kezdte meg az órát.

- A két új tanuló zavarja az órát… - ment hozzájuk közelebb az idősödő férfi.
- Elnézést uram… - kezdte Jake.
- Jöjjön ki a táblához fiatalember!
- Majd én! – állt fel Ness és áthatóan nézett a tanár szemébe. Tudta, hogy ezzel csak és kizárólag sikert érhet el.

- Nos, rendben – mondta a férfi halkan majd eldöcögött a katedrához.
- Ness… - kapta el a csuklóját Jacob.
- Csss… - nézett rá csábosan majd vigyorogva a táblához lépkedett.
Csettintett egyet és ezer gondolat zúdult bele a fejébe, majd gondosan végig bogarázta őket, míg a tanár a naplót írta, kiválasztotta azét a lányét, aki már előre magában mondta az anyagot, csettintett még egyet és csak arra koncentrált. Ezután a felelés könnyedén ment úgy mondta mintha egy könyvből olvasná.
- Miss. Volturi… hmm, francia? – vonta fel a szemöldökét a tanári székben ülve.
- Nem, olasz – mondta neki kissé flegmán zsebre téve a kezét.
- Értem… szóval ez a felelet ötös. Talán vették már ezt az anyagot az előző iskolájában?
- Igen.
- Rendben, a helyére fáradhat. – mondta, mire Ness bólintott ismét csettintett és elcsendesült a feje majd leült a tátva maradt szájú Jake mellé.
- Ez meg mivolt? – suttogta oda neki.
- Mi lett volna? Feleltem. – mosolygott rá.
- Ne nézz madárnak.
- Másnak nézlek. – könyökölt fel az asztalra és fordult felé.
- Minek is? – erőltetett egy mosolyt, de belül remegett.
- Ismerem a farkas legendákat.
- És?
- És te farkas vagy. – mosolygott még mindig, felkapta a táskáját, felállt és pont akkor szólalt meg a csengő amikor Jake magához tért de Ness akkor már sehol se volt.

Közlés Tőlem, Nektek! :)

Amint látjátok elkészült az első fejezet, de szerintem nem nagyon tudjátok, hogy miről is van szó! Nos, ez a történet később Jacob/Nessie kapcsolatát foglalja majd össze, de az még messze van. Mi történt Nessie-vel? Miért nem tudott teljes gyerekkort élni a családjával? És hogy mi lesz a továbbiakban? Kiderül, ha elolvasod és írsz nekem pár sort vagy a chatbe vagy megjegyzés formájában! Előre is köszönöm! Remélem tetszeni fog és kellemes időtöltést!

Szeretet: Prológus

- Biztos vagy benne Nessie, hogy kilépsz közülünk? – tette fel ezt a kérdést Aro, bizonyára utoljára – Hiszen tudod, hogy még embert sem kellett ölnöd, maradhatnál.
- Nem most egy időre menni szeretnék. Köszönök mindent – nézett Aróra megtörten, de ez a megtörtség csak minimálisan volt kiírva az arcára. Hát, persze hiszen mindig is kitűnően leplezte az érzelmeit, ő ebben mester volt.
- Rendben, de ha visszaszeretnél térni közénk, akkor a többiek is tárt karokkal fogadnak téged! – állt fel középső székéből a fekete hajú férfi.

- Én nem fogadom tárt karokkal Aro! Félre értés ne essék! – vágott közbe epésen Jane.
- Jane légy oly kedves és bűbájos hogy visszafogod magad – szólt békítően Marcus. – Te is tudod, hogy ha te szeretnél menni, akkor neked, tartanánk ilyen rituálét, hogy maradj – fejezte be, de Jane sértődötten kivonult.

- Tényleg mész? – fordult Nessiehez igen csak elgyötört szemekkel Demetri aki igaz barátra lelt a kis félvér lányban.
- Igen. Nem tarthat vissza senki sem – nézett keményen Demetri szemébe majd Aróhoz fordult – Köszönök mindent. Nagyon sokat segítettél nekem, hogy egykoron befogadtál nélkületek nem biztos, hogy még ma is ezen a földön lennék.

- Már miért ne lennél ezen a földön? – lepődött meg Caius.
- Az már az én dolgom – biccentett felé kurtán a lány majd mindenkit megölelt és Demetrivel elhagyta Volterrát.

- Biztos, hogy emberek közé akarsz költözni? – kérdezte már Ness sportkocsijában ülve.
- Biztos. Tudod meg akarom találni Jacksont és ehhez fel kell készülnöm lelkileg.
- Lelkileg? – vonta fel a szemöldökét. – Ezt fejts, ki bővebben kérlek.

- Tudod nagyon jól. Tudod hogy-hogy bánt velem az elmúlt évek alatt. Egyszer-kétszer beszélt a szüleimről, de azt sem konkrétan nekem mondta. Ha pedig kérdezősködtem, felpofozott. – válaszolt gyenge, de mégis határozott hangon Ness.
- Emléked sincs róluk? – kérdezett rá együtt érző hangon Demetri.
- Hát ez nem is emlék csak egy hang. Egy zongora hangja olyan, mint egy altató. – nézett a távolba mintha hallaná azt a bizonyos hangot.
- Meg akarod, találni őket azért hagyod el Volterrát, igaz? – kérdezett rá sértetten arra, ami már egy ideje a lelkét nyomta.
- Először beilleszkedek az emberek közé, Aro be is rendeztetett nekem egy házat, aztán megkeresem Jacksont, kérdőre vonom, majd kínok kínjai közt megölöm. – emelte fel a hangját és szorította meg a kormányt.

- Nessie… - kezdte Demetri de az említett belé fojtotta a szót.
- Nem Demetri! Nem! Nem érdekel a véleményed erről! Jacksonnak bűnhődnie kell és bűnhődni is fog. – halkított magán egy cseppet.
- De minek akarod megtalálni a szüleidet?! – tajtékzott.
- Tizenhat év nagyon nehéz egyedül…
- Nem vagy egyedül itt vagyok neked én!
- Hagy fejezzem be! Tudom, hogy te mindig itt leszel nekem, de mindenkinek kell egy biztos pont az életébe, legalább egy. És az nem barát, nem egy másik ember vagy a mi esetünkben vámpír, hanem egy szülő. Nekem ez nem adatott meg. És mielőtt beleszólnál. – itt merően nézett a mellette éppen megszólalni készülő férfira. – Nem azért fogom őket megkeresni, mert ezt meg akarom kapni, hanem mert meg szeretném kérdezni, hogy: miért? Miért kellett annyit szenvednem, míg meg nem tudtam védeni magam? Miért?! – a végét már szinte sírva ordította.
- Értem. – jött a válasz Demetritől halkan majd megsimogatta Ness arcát.

Amíg megérkeztek Solflex-Citybe csendesen ültek. Csak gondolkodtak a hallottakon vagy csak Demetri gondolkozott ezen? Részben. Nessienek hol itt, hol ott jártak a gondolatai mivel azokra a bizonyos miértekre még mindig nem tudta a pontos választ. A ház pedig ahova költözött nem volt nagy, éppen megfelelő egy személynek.

Nem volt messze a városközponttól, de nem is volt benn az ember gyűrűben, a nyüzsgésben. Pont jó helyen volt. Mint mindent ezt is jól választotta meg Aro.

Solflex-City pedig esős helynek számított nagyon ritka nap az, amikor kisütött a nap. Nessie persze nem a vámpírok szokásos csillogásától tartott. Ő nem, csillogott úgy, mint például Demetri vagy Aro. Mégpedig azért nem tündökölt a napsütésben, mert egyszer, amikor még alig múlt el négy éves és Jackson megpillantotta a napsütésben feltűnt neki, hogy Ness nem épp úgy néz ki, mint ő vagy a többiek. Az akkori Nessienek pedig ez fel sem tűnt nemhogy zavarja. Nagyobb gondja is volt annál, mint hogy-hogy néz ki a verőfényben. Jacksonnak viszont feltűnt. Nagyon is. Nessiet minden magyarázat nélkül brutálisan megverte. Eltörte a bordáit és az arccsontját is. Mivel félvér ezért gyorsan gyógyultak be a sebei, egy hét múlva már kutya baja sem volt. A testén. De a lelkén óriási nyomott hagyott. Nos, igen ő nem azért jött a naptól védett helyre, mint a többiek. Egyszerűen csak szerette az esőt.

Míg járt az agyuk egyik dologról a másikra meg érkeztek a kis kék házhoz jobbról is ballról is megtoldva szomszédokkal. Mögötte természetesen a közeli erdő helyezkedet el. A szomszédok eddig okot adtak a feltűnés mentes élethez, hogy normális játszhassa az embert.

- Minden rendben? – érdeklődött Demetri felvont szemöldökkel.
- Persze csak tudod megengedtem magamnak a reménykedést, hogy egyszer valaha elmondhatom majd azt: szeretnek. Na, és persze azt, hogy egy család tagja vagyok. – mondta Ness a szokásos hangnemben úgy mintha nem is érdekelné. Ez pedig nem igaz, nagyon is érdekelte. Viszont azt a bizalmas dolgot, mint az érzelmei kimutatása inkább mindig is megtartotta annak, akiben a legjobban megbízik. Saját magában. Persze az utolsó két évben ott volt neki Demetri, akivel az első pillanattól fogva jóban voltak, de mégis, amit Ness azok a tapasztalatok alapján, amiket eddig gyűjtött nem bízhatott meg akárkiben.

- Hisz a Volturi a te családod is Nessie! – válaszolt határozott hangnemben a vámpír fiú, miközben Nessie bőröndjeit vitte be a házba.
- Tudom, és ezt nagyon köszönöm! Csak tudod… áh, ezt nem tudom elmagyarázni Demetri. Sajnálom. – nézett a szemébe elgyötörten.

- Én megértem, hisz már ismerlek. Megbeszéled, vagyis letárgyalod magadban a problémáidat. – mivel látta, hogy a lány közbe akar szólni gyorsan folytatta. – Ami engem nem is zavar, én így szeretlek.
- Köszönöm. – lépett hozzá közelebb és megölelte tele hálával az első lényt, akiről tudta: szereti.

Amikor Demetri hosszas búcsúzkodás után visszaindult Olaszországba – természetesen futva – Ness kicsomagolt a már berendezett házba, elment a bankba vett ki pénzt, majd miután magánál tudott egy köteg fizető eszközt, beugrott a közeli bevásárlóközpontba. Vett magának egy teli hüttőnyi ételt és átnézett a helyi tinik kedvenc helyévé vált üzletbe, a plázába.

Nem volt az a vásárolgató alkat hogy csak egyszer vett fel egy ruhát, de azért szeretett nézelődni. Persze volt ebben a plázázásban egy kis csel is, meg kellett figyelnie, hogy is viselkedik egy átlagos tizenhat éves lány. Első látásra nem úgy, mint ahogy ő. Nekik csak pár dolog járt egész nap a fejükben: a fiúk, a ruhák, és a legújabb kütyük.

Talált magának egy élénkzöld tornacipőt, két csőfazonú farmert (mint kiderült az üzletben ez a divat.) és egy bőrdzsekit. Az utóbbit azért vette meg, mert a régi szétment a vádaszatok során. Miután megkóstolt egy hamburgert és persze magában megállapította, hogy borzasztó, bepattant a kocsijába és haza hajtott.

Otthon bevetette magát a fürdőkádba, vacsorának sütött halat (ami a kedvence volt) és lefeküdt aludni. Álmodni, mint mindig ugyan azt álmodta azt a zongoraszót, amit minden éjjel mióta az eszét tudta.

Eközben Cullenéknél…

Alicenek éppen látomása volt, aminek nem kerítettek nagy feneket hisz volt h minden percben látott valamit. Pl.: Rose legújabb pár cipőjét, de most!
- Edward, Bella! – kiáltotta el magát roppant izgatottan a kissé kobold arcú lány.
- Mi az? – kíváncsiskodott Bella. – Edward ki vele. – nézett most férje koncentráló arcára.

- Egy félvér? – nyögte ki a szólított, mire megjelent az egész család, kivéve Lucast.
- Félvér? Alice, hiszen nem is érzékeled a félvéreket a kutyákkal együtt – mondta az eddigi ismeretek Rose, de persze az utolsó szavakat egy merő gúnnyal.
- Nem tudom pontosan most, hogyan de láttam, hogy egy félvér száll ki hétfőn reggel a Mercedesből a suli parkolójában.
- És lány? – kérdezte szeretettel teli reménykedő hangon Esme.
- Azt sajnos nem láttam – hajtotta le a fejét Alice. – De egy félvér! Reménykedni csak lehet! – jelentette ki csilingelő hangján, pont ekkor futott le a lépcsőn Lucas, Edward és Bella fia.

- Reménykedni? Tuti hogy ez a félvér sem a húgom lesz!
- Luc! Légy szíves! – szólt rá fiára Bella.
- Oké, befogtam – sóhajtott mivel tudta, hogy semmi értelme veszekedni anyjával aztán már apjával is és végül az egész családdal. – Kimegyek, elszívok egy szál cigarettát – folytatta, és útját az ajtó felé vette volna, ha Edward nem áll elé igen dühös arccal.

- Mit mondtam neked a cigarettáról Lucas?!
- Jaj, ne már apa! Te is tudod, hogy úgyse se tudok meghalni a cigitől! – méltatlankodott.
- Mi az, hogy nem tudsz tőle meghalni? Még egyszer ezt meg ne halljam!
- Nem izgatsz! – fröcsögte oda apjának majd fogta magát, felfutott a szobájába és vámpír és ember fül számára is jól hallhatóan becsapta az ajtót.

- Na, ezt jól megcsináltad! – jött a kissé szemrehányó megjegyzés Rosetól.
- Megköszönném, ha te ebbe nem szólnál bele! – ordította oda Edward majd elviharzott úgy, mint fia fel az emeletre a szobájukba.
- Mit képzel ez magáról? – nézett Bellára sértett szemekkel a szőke vámpír.
- Ne haragudj rá Rose! Mondjuk, az igazat megvallva nem kellet volna tenned azt a megjegyzést, te is és mindenki félti Lucast hiszen már így is elvesztette a másik felét – nézett szét a jelenlévőkön Bella.
- Hát akkor adjon mindenki igazat a büszke pápának! – durcáskodott tovább Rose és ő is felszaladt az emeletre igaz hogy ő nem az Emmettel közös szobájába, hanem a gardróbba.

- Elfáradtam – sóhajtotta fáradt hangon a mindig vicces Emmett.
- Miért is? – puhatolózott Jasper.
- Elegem van abból, hogy Rosalie mindig mindenen durcáskodik, és amikor ő durcás vagy haragszik valakire akkor nekem is mindig haragban kell lennem az illetővel. És tudom, hogy hallja, de már nem tud érdekelni. Akármennyire is szeretem, ebből elegem van. Minek kellett azt a megjegyzést is tennie Edwardnak? Hmm? Na, ez az, amit senki nem tud. Mert jól esett neki? Neki mindig csak a cinizmus esik jól. – hajtotta le a fejét és leült a legközelebb eső ülő helyre, ami jelen esetben a kanapé volt.
- Jaj Emmett. – szólt hozzá tele anyai érzéssel Esme, és letelepedve mellé megölelte.
- Köszi, anya – motyogta Emmett ami tőle egyáltalán nem volt megszokott.
- Ha gondolod, elmehetnénk csak öten Carlisle, Edward, Lucas, te meg én egy nagyobb vadászatra. – ajánlotta Jasper.
- Az jó lenne, legalább tudom cikizni Edwardot a nyálas beszólásai miatt – húzódott újra vigyorra a szája.
- Tényleg! – vigyorodott el Jasper is, és elkezdtek röhögni a nekik vicces helyzeten.
- Idióták – mosolygott Bella majd bocsánat kérően nézve a többiekre felszaladt az emeletre megnézni mit csinál férje. Felérve igaz hogy az ő szobája is volt, de azért kopogott.

- Gyere nyugodtan Bella. – jött bentről a hang és Bells ahogy beért látta is hogy mit is csinál a bent lévő. Az ikrekről nézte az utolsó még megmaradt közös fotókat.
- Nézd csak Bella, amikor még újszülöttek voltak, hogy hasonlítottak egymásra! – mutatott a meghatott Bellának egy képet amin Luc és Nessie még csecsemők.
- Mutasd csak. – ült le Edward mellé Bella kivéve kezéből a fényképet. – Milyen régen néztük utoljára ezeket a képeket.
- Bizony. – bólogatott majd megcsókolta felesége fejét.
- Most hogy-hogy elővetted ezeket a fotókat?
- Csak ezzel az egész félvér dologgal eszembe jutott Nessie, és az hogy Lucasnak mennyire hiányzik még mindig.
- Valahogy olyan nehéz ezeket az emlékeket nézni nem? Mintha cserbenhagytuk volna őt. – hajtotta le a fejét.
- Nem hagytuk cserben Bella. Hiszen ennyi év után is még mindig őt keressük.
- Tudom. – suttogta.
- Ő lesz az.
- Remélem. És ha ő lesz az? Mit csinálunk? – nézett Edwardra tanácstalanul.
- Azt majd még megbeszéljük. Nyugodj meg.

Lucas a szobája ablakában ült és a még meg nem gyújtott cigarettát forgatta az ujjai közt azon filozofálva, hogy meggyújtsa-e vagy sem. Mikor éppen a szájához emelte, hogy meggyújtja kopogtattak az ajtaján.

- Gyere Emmett! – kiáltott az ajtó felé.
- Lucas bocs, hogy zavarlak…
- Ne kezd te is, kérlek. – nézett esdeklőn nagybátyja felé.
- Mit ne kezdjek? – huppant le Luc ágyára Emmett.
- Ezt a cigis dolgot. – mordult fel a kérdezett.
- Ja hogy az! Nem dehogy én, nem zaklatlak, azt meghagyom apádnak! – röhögött.
- Kösz.
- Na, szóval azért jöttem, hogy holnap mehetnénk együtt kocsival. Vezethetsz te. – vigyorgott rá.
- Csak te meg én? – vonta fel Luc a szemöldökét. – Mi lesz Rose-zal?
- Mi lenne? Most úgy is durcás, apád úgyis anyáddal megy. Na, mit mondasz?
- Kezet rá. – vigyorgott Lucas is kezet rázva Emmettel.
- Megyek is. Jó éjt nagyfiú. – indult az ajtó felé.
- Jó éjt neked is!
- Azt a cigit szerintem már ne szívd el.
- Mert?
- Jó lesz holnap. – kacsintott majd kiment a szobából.
- Te tudod. – motyogta maga elé Luc majd visszatette a dobozba az eddig ujjai közt forgatott dohányárut felvette az alvó pólóját és lefeküdt. Viszonylag hamar elaludt, ahhoz képest hogy-hogy felzaklatta a húgával kapcsolatos ügy.