7. fejezet, első része: Ideje megtudnotok az igazat

sziasztok Drága Olvasók! tudom, hogy régen volt az utolsó friss, de mintha tegnap megeredtek volna a betűk és leírtam őket! Mintha újjá születtem volna.. annyira jó újra itt lenni, írni és frisst feltölteni! köszönöm azoknak akik kitartottak, és bocsánatot kérek azoktól akik feladták a bennem elvetett reményt. A fejezet extra hosszú, öt és fél oldal! gondoltam ez egy kis kárpótlás Nektek! Véleményeket várok!! Óóó, ha van benne hiba azt kérlek jelezzétek, mer most nem nézte át senki csak én :) Jó olvasást!

(Nessie szemszöge)

Erős voltam, legyőzhetetlen. Egy másodperc töredéke alatt kiugrottam a meleget ígérő takarók alól, hogy pont a két szerencsétlen előtt érjek földet. Szandy és Vivien ijedten hőkölt hátra tőlem, nos, vámpír létükre eléggé beszari alakok az biztos.

- Minek köszönhetem az illegális látogatást? – tettem fel nyájas hangon a kérdést, amire igazából tudtam a választ.
- Kicsike Nessie-ke! – ironizált magabiztosnak szánt hangon Szandy – Úgy megnőttél gondoltuk meglátogatunk, hátha lenne kedved újra velünk élni, mint egy nagycsalád.
- Nem, Jackson döntött úgy, hogy nektek el kell – nyomtam meg erősen a „kell” szót – jönnötök. A másik meg az, hogy, ameddig veletek éltem sem azért tettem, mert kedvem volt hozzá. Azért éltem veletek, mert kényszerítettetek, a két kifejezés teljesen mást jelent.

- Csak nem még mindig apuciékat keresed? – gügyögött cinikusan Vivien. Ha nem lenne már elég nagy az önkontrollom simán neki vetem magam - elmélkedtem elfojtva egy morgást.
- Oh, nem, nem apuciékat keresem – vettem fel a hangvételt -, én elégtételt akarok.
- Elégtételt? Na, miért is? – vonta fel gúnyosan a szemöldökét most Szandy. Úgy beszéltek felváltva hozzám, mintha már előre eltervezett lenne és ez a hangnem. Nem tetszett nekem, nagyon nem.
- Jackson elragadott a szüleimtől ők pedig meg sem próbáltam keresni – susogtam fenyegetően selymes hangon – sosem volt senkim, egyedül voltam, és igaz, ami igaz egyedül vagyok most is. De, és ez itt a mérvadó ti – mutattam a két szájhősre –, nem tudtok legyőzni, ártani nekem, megsebesíteni. Ja, és üzenem Jacksonnak, hogy legközelebb ő maga jöjjön el, mert veletek nem tudok mit kezdeni. Két csicska itt pattog, ugyan már! Mind tudjuk mi lesz ennek a vége.
- Na, mi? – úgy látszik, Viviennek már nem megy a fellengős beszéd stílus velem szemben.
- Halál – ezt az egy szót mély csend követte, szinte vágni lehetett a félelmet a szobában.

A Volturis életem alatt meg tanultam harcolni, nyom követni és a képességem minden részét tökéletesen alkalmazni. Veszélyes. Aro mindig ezzel a szóval jellemezte a különös hatalmat, amit kaptam a sorstól.

Hisztérikus nevetés szakította meg a gondolatmenetem. Odakaptam a fejem és láttam, ahogy színészien meglöki Szandy, Vivien vállát majd nevetgél tovább. Köhintettem egyet mire rám emelte tekintetét. Tudtam, hogy csak színészkedik. Vámpír tehát mennie kéne neki és az emberek előtt talán sikere is van, de az én szemem láttára kudarcba fulladt az előadása.
- Te ölsz meg minket? Olyanokat akarsz te – itt felém lendítette mutató ujját – megölni, akik már évtizedek óta vámpírok! Ez nevetséges! – most már határozottan hisztizett. Nagyot sóhajtottam majd válaszoltam.
- Egyáltalán nem az. Nomádok vagytok, úgy éltek, mint az állatok. Sárosan, koszosan és nem mellesleg undorító göncöket viseltek. Ha nem lennétek vámpírok már rég felevett volna titeket egy rakat húsevő baktérium – mértem őket végig lenézően. És valóban a lábuk – meg szinte mindenük - egy merő sár, és kosz a ruházatuk úgyszintén.

Morgást hozott magával a besüvített szél a nyitva hagyott ablakon. Itt vannak Jacob-ék de lényegében semmi szükségen rájuk. Azért vannak itt, hogy megvédjenek csak Jacob azt nem tudja, hogy engem nem kell megvédeni. Most meg főleg nem.

Mivel már jó ideje csönd állt be a komikus hármasunk között, és a morgás is azért jött, mert türelmetlenek odalenn, éreztem, hogy eljött az én időm.
- Jól jegyezzétek, meg amit mondani fogok, mert csak egyszer rágom a szátokba. Mondjátok meg Jacksonnak, hogy sok szeretettel várom, boldog vagyok, hogy eljöttetek ma hozzám. A pokol lángjai simogatások lesznek ahhoz képest, amit tőlem fog kapni. Most pedig kifelé! – vicsorodtam el, és fenyegetően közelebb léptem hozzájuk. Meg sem mozdultak, sőt Vivien szólásra nyitotta a száját, de el sem tudta kezdeni a mondandóját, mert a szobaajtón, és az ablakban is megjelent egy rézbőrű indián fiú.

A két bestia azon nyomban futásnak eredt, a két fiú pedig követte őket az ablakon át. Hallottam, ahogy a vékony sortok darabokra szakadtak átváltozásuk közben. Az ablakhoz sétáltam és beleszimatoltam a levegőbe, hogy megtudjam, merre jár Jacob.

- Jake! – szólaltam meg, majd kis idő múlva láttam, ahogy kijön a bokrok árnyékából már ember alakban – Gyere fel – mondtam halkan, de tudtam, hogy úgyis hallja. Profi mozdulatokkal felkapaszkodott a ház oldalán és könnyed rugalmassággal már benn is volt. Elkerekedett szemekkel nézett rám majd szólásra nyitotta szép ívű ajkait.

- Vámpír vagy. Hogy lehetsz most teljes értékű vámpír?
- Ez a képességem része. Ha akarom félvérből ember, vagy akár vámpír leszek. Emberként a testem képes változásokra, például a terhességre. Vámpírként a szívem lassabban ver, csak akkor érzékeled, ha arra figyelsz. Ezáltal a vérkeringésem is lassabb, na meg a vérem lehűl. Csak egy szabály van. Most ha ember akarnék lenni, előbb vissza kéne úgymond változnom félvérre, csak aztán emberré. Ha nem így csinálom, akkor akár örökké vámpír állapotba maradok.
- Hűha – pislogott döbbenten -, sosem találkoztam ilyesmivel.
- Nos, eléggé különc vagyok – motyogtam zavartam és éreztem, hogy ha tudnék, elpirulnék.
- Nem mondtam, hogy ez baj csak meglepődtem – mosolyodott el, én pedig nem tudtam, hogy mit is mondhatnék ezért eltereltem a témát.

- Jobb lesz, ha visszaadom a két szerencsétlennek a képességét – sóhajtottam.
- Elvetted? – kérdezte döbbenten.
- Blokkoltam – mosolyogtam rá, majd csettintettem és éreztem a megkönnyebbülést – Visszaváltozom – mondtam, de csak azért, hogy képben legyen, és láthassa azt, amit az előbb szavakkal jellemeztem.

Csettintettem, lehunytam a szemem és koncentráltam. Szívem erősebben dobolt a mellkasomban, a kezeimet ökölbe szorítottam. Bamm-bamm. Járt át újra a szívem berögződött ritmusa. Éreztem, ahogy a vérem felmelegszik, majd mintha újult erővel csörgedezne tovább ereimben. Vettem egy nagy levegőt, és a kifújásnál már nyitott szemekkel pislogtam Jacobra.

- Zöld a szemed – mondta csalódottan. Csalódottan? Talán nem tetszik neki?
- Igen – néztem rá értetlenül és mintha megeredt volna a nyelvem beszélni kezdtem – Régen barna volt. Aztán miután elraboltak napról napra megváltozott. Zöldes barna, majd méregzöld lett. Sokáig úgyis maradt, aztán élénkült most pedig ilyen – mutattam a szemeimre – fűzöld a színe. Talán nem tetszik?
- Jaj, ne érts félre! A te szemed a legszebb a világon – mondta hevesen – Én csak… csak… – dadogott, mintha nem találná a szavakat – úgy mondtam! – vágta rá végül.

Aztán mintha elvágtak volna mindent. A saját sikolyomat úgy hallottam, mintha egy másik embertől származna. Térdre estem, a kezeimet a halántékomra szorítottam. Homályosan láttam, ahogy Jacob az ölébe kap majd futásnak ered. Mintha láthatatlan erők az agyamat ostoroznák, és az nem tudja kivédeni a hirtelen és nem várt támadásokat.

Vivien és az a kiszámíthatatlan képessége. A jó és a rossz emlékeimet összekavarja majd úgy dobja vissza az agyamba, mint egy történetet. Ma már nem látok képeket. Érzelmek sokasága keserűen emészti fel az elmém, ennyi az egész. Fájdalom, harag, boldogság, szeretet, magány… annyi érzelem tátong bennem. A jó dolgok üresen vannak hagyva, bezzeg a rosszak! Minden rossz emlék, és érzelem telítve van.

Kellemes illatot éreztem. Nem otthon voltam. Cullenék. Jacob bizonyára elvitt hozzájuk. Melegség öntötte el a szívem, és ez könnyeket fakasztott. Istenem milyen régóta nem sírtam azért, mert valaminek örültem. Talán mielőtt elraboltak, akkor sírtam így szívből utoljára.
- Nessie! – éreztem meg a forró ajkakat a fülemnél amik Jake-hez tartoztak.
- Mmm, igen? – motyogtam még mindig lehunyt pillákkal.
- Nyugodtan maradj fekve, csak kérlek, mond el, hogy ez mi volt – hallottam Bella halk, de feszült hangját.
- Öhm… ez Vivien képessége okozta. Utoljára akkor használta rajtam, amikor szökésben voltam. Menekültem amerre csak lehetet és bevetette az aduászt. De annak már kb. két éve. Akkor kerültem a Volturihoz.
- Mi ennek a nőnek a képessége? – morogta Edward szinte mellőlem ezért rápillantottam. Szája összepréselve, szem bogara szurok fekete.
- A jó és a rossz emlékeket egyesíti, és így kap egy történetet. Egy ember képes belebolondulni, a vámpírok csak megzavarodnak, érzelem labilissá válnak tőle. A pajzsom segítsége nélkül már nem lennék épelméjű.
- Ez borzasztó – mondta Esme döbbenten.
- Hát igen. Kislányként nagyon sokszor használta rajtam. Általában a történet más volt, mégis ugyanolyan szörnyű és természetesen a magány meg a veszteség állt a központjában. Minden tiszta vér, az arctalan szüleim fekszenek mellettem holtan. Majd megjelenik egy tükör és látom, hogy a szám egy merő vér, a családom meg harapás nyomokkal tarkítva fekszik holtan. Gyerekfejjel majdnem megzavarodtam, hogy lehet tényleg így történt. Ma már tudom, hogy nem. Emlékszem, üvöltöttem, hogy valaki segítsen mégsem jött senki, egyedül voltam, de már mindegy. – fejeztem be halkam és felültem masszírozva halántékomat. Megtört tekintetek fogadtak, ahogy felnéztem. Emmett volt az első, aki hozzám fordult.

- Most milyen történetet láttál? – dörmögte halkan.
- Oh, már semmilyet. Meg tanultam használni a pajzsot, így csak érzések vannak, képek nem. Ez is emésztő, de elviselhető – mondtam elmosolyodva, és már tudtam: ideje elmondani a teljes igazat. Akár mennyire szégyellem, Cullenék megérdemlik, hogy tudják.

A 7. fejezet, második része egy amolyan külön kiadás lesz. Meglepetésnek egyenlőre annyi, hogy kaptok egykis Bella szemszöget ;) Kommentárt várok!