2. fejezet, első része: Meghívás

Sziasztok :) Most biztos meg vagytok lepődve... én is :D ugyanis ger hasznos kérdését megfogadva, ezentúl szemszögből fogom, írni. Őszintén mondom nekem így élvezetesebb sokkal, és remélem Nektek így jobban fog tetszeni! A következővel ugyanennyire próbálok sietni, és köszönöm hogy olvastok! PS: Véleményeket most is kérek ám ; ) chat vagy megjegyzés formájában. Köszönöm. Jah, és Kellemes időtöltést ;D

(Nessie szemszöge)

Most, hogy magam mögött hagytam azt a furcsa bagázst valahogy… hiányt éreztem. Hiányt, hogy tudom valamilyen szinten megbántottam őket. Olyan szeretet teljesen néztek rám, de miért? Hiszen nem is ismerem őket, de talán megismerhetem mindjajukat, egyszer.

Míg ez és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, éles hallásomnak köszönhetően felfigyeltem egy autó fékjének csikorgásra, és amikor jobbra fordítottam a fejem megláttam, hogy egy terepjáró hajt felém, és látszólag a sofőrje nem volt beszámítható, ahogy néztem. Mivel elugrani csak úgy van lehetőségem, ha vámpír gyorsasággal kezdek futni, hát fejemet lehajtottam, a mellkasomhoz fogtam a kezeim és háttál fordultam a felém közelgő kocsinak. Épp kizártam minden hangot, amikor egy forró kéz kellemes ölelését éreztem a derekamon, ahogy szalad velem. Kinyitottam szemeim, amiket eddig csukva tartottam és egyenesen Jacob barna íriszeibe néztem. Abban féltést, aggódást, és… és… mérhetetlen nagy szeretetet láttam. Aztán mintha álomból ébredtem volna fel, amint egy enyhe csapódást éreztem, ugyanis végigcsúsztunk Jacobbal a vizes, csúszós aszfalton.

- Jól vagy? – kérdezte Jake amikor felsegített a földről, de én nem tudtam rendesen megállni, mert kitört az egyik cipőm sarka, szóval meg kellett valahol kapaszkodnom és csak Jacob erős karjai voltak közel, így hát szinte beleestem az ölelésébe.

- Persze, jól vagyok… - nyögtem ki nagy nehezen, mert eléggé kellemetlen volt fél cipővel ugrálni.
- Dehogy vagy jól! Alig állsz a lábadon – fogta át még erősebben a derekam és én egyre jobban élveztem…
- Csak kitört az egyik cipőm sarka – mosolyogtam rá, elpirulva.

- Oh, erre is van megoldás – mondta vigyorogva, majd felkapott az ölébe.
- Jesszusom! Tegyél le! Nehéz vagyok! – kiabáltam rá.
- Most te komolyan azt hiszed, hogy nem bírlak el? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.
- Jó tudom, hogy elbírsz, de akkor is tegyél le!
- Egy okot mondj.
- Megalázó – hajtottam le a fejem.
- Mert? – kérdezte miközben utat tört a tömegben és elindult gondolom a kocsijához.
- Nem az emberek előtt… hanem a többi magamfajta előtt. – súgtam egészen halkan a fülébe, és jól éreztem, amint megremegett?
- Aha, értem – motyogta, majd vett egy nagy levegőt – Nem kell aggódnod, mi nem vagyunk azok a fajták.

- És a… az a fiú az előbb? – kérdeztem halkan.
- Paul? Jaj, vele nem kell foglakoznod ő mindig és mindenkivel ilyen az első alkalommal.
- És az a másik fiú?
- Az a másik gondolom Edward lesz. Tőle sem kell tartanod. – villantott rám egy fogkrém reklámba illő mosolyt.
- Rendben. És nagyon köszönöm. – hálálkodtam átkarolva a nyakát.
- Ugyan semmiség. – felelte, amikor a kobold arcú lány ugrált felénk.

- Minden rendben? Jól vagy? – kérdezgette, de ahogy láttam, nem mert hozzám érni. Vajon mért?
- Persze, köszönöm. Csak letört a cipőm sarka. – húztam el a szám, de természetesen nem a cipőt sajnáltam, hanem azt hogy ilyen megalázó helyzetbe kerültem miatta.
- Jól vagy? Biztos? – kérdezte most egy hosszú barna hajú lány, aggódó tekintettel.
- Mondom, hogy igen. – vigyorogtam rá, fejemet rázva. – Öhm… Jacob letennél?
- Meg tudsz állni ebben a cipőben? – nézett kételkedőn a cipőmre.
- Majd meglátod, mit csinálok. – vigyorogtam még mindig. Amint lekerültem a földre fogtam és levettem a lábbelimet és a kezembe fogtam.

- Nem nem nem! Így felfogsz fázni vagy mi… - tört ki most közülük az a szőke top modell kinézetű lány.
- Nem fogok. Higgy nekem.
- Nem fáj semmid? – kérdezte aggódon Edward.
- Nem. – nevettem, ugyanis már viccesek voltak, hiszen nekem egy ilyen semmiség sosem tudna megártani.
- Mert nem mi? – hallottam most egy számomra ismeretlen hangot. – Vérzik a kezed.
- Igen? – lepődtem meg majd végignéztem magamon és csakugyan vérzett a jobb kezem. – Nem kell aggódnotok, a vérem semleges rátok nézve.
- Tudjuk, nekem is semleges. – szólalt meg most az a félvér fiú.
- Jéé, tényleg. – csaptam a homlokomra. – Nah, de nekem most mennem kell. Köszönök mindent, és sziasztok! – intettem egy utolsót majd megfordultam, de megint nem tudtam a kocsimhoz érni, mert egy hideg kéz elkapta a csuklóm.

- Nem mész sehova! Beviszünk a korházba. – mondta a barna hajú lány, akinek sajnos, még mindig nem tudom a nevét.
- Figyelj, nekem nem kell orvos. Mást is túléltem már, és ez csak egy kis semmiség.
- Átéltél? Mégis miket? – tátotta el a száját, és szemébe pillantva ismét szeretetet véltem felfedezni és legszívesebben rákérdeztem volna ennek okára, de gondoltam, majd máskor.
- Háát, az más tészta. Nagyon más. – jutott eszembe egy, a Jackson akciója utáni fájdalomból. – Szóval, ha bizalmas viszonyba leszünk egyszer akkor, lehet róla szó.
- Ennek nagyon örülök. – mosolygott elérzékenyülve egy pillanatra, de hogy miért érzékenyült el azt nem tudom - Akkor, ha nem mész korházba legalább gyere velünk haza, apánk majd megvizsgál. – ajánlotta.
- Apátok? – lepődtem meg.
- Aha, gyere velünk haza. – szólt most a kobold lány.
- Oké, elmegyek veletek, de kérlek, először mondjátok meg legalább a keresztneveteket.
- Jaj, el is felejtettem! – kiáltott, majd megragadta a kezem és mondta a nevét, utána pedig sorban a többiek.
- Nah, most hogy tudom mindenki nevét, van valaki, aki hajlandó velem jönni egy autóval, hogy mutassa az utat? – kérdeztem nagy nehezen, hiszen azt se tudják, hogy ki vagyok, biztos nem ülnek velem egy autóba.
- Majd én megyek. – ajánlkozott Jacob.
- Rendben.

- Oh, jaj. - nyögte Alice és a közelgő mentő felé mutatott.
- Meg kell mondanod nekik hogy semmi bajod különben, bevisznek de majd én is segítek mert ugye Carlisle, azaz apánk a korházban orvos. – tájékoztatott Edward. Állj, orvos?!
- Orvos? – nyögtem.
- Ezt majd otthon elmondjuk, de most menj, mert épp felénk tart. – felelte Lucas.
- Kisasszony… - kezdte az egyik mentős, én pedig elé álltam és mosolyogva, affektálva elkezdtem ecsetelni, hogy semmi bajom, és hogy Jacob milyen lovagias volt, hogy segített, és így tovább és így tovább. Végül sikert arattam és Jake-kel indultam a kocsimhoz de, ő kikapta a kezemből a kulcsot és beült a vezető ülésre, én pedig felháborodottan kinyitottam az anyós ülés ajtaját.

- Nem vezethetsz!
- Nyugi, vigyázok rá! Láttam ám az első percben hogy a szíved csücske. – vigyorgott miközben megpaskolta az ülést én pedig dohogva beültem.
- Ennyire, még nem vagyunk jóban. – durcáskodtam, de már csak rájátszás volt hiszen Jake nagyon jól vezetett és már hiányzott a társaság.
- Még. – vigyorgott, aztán az út további része csöndben telt. Cullenék nem laktak sokkal messzebb tőlem mondjuk nekik benn az erdőben volt a házunk, ami hozzá kell tennem hatalmas és gyönyörű volt.

- Wow – nyögtem ki.
- Igen Cullenék tudják, hogy mi a jó – mondta Jake majd, már az ajtómnál is volt és kinyitotta azt.
- Köszönöm - rebegtem, amikor kisegített.
- Ugyan semmiség – mosolygott ismét.
- Gyertek! – kiabálta Alice, mi pedig utána eredtünk, de én visszakoztam a bemenetelemtől.
- Valami baj van? – kérdezte Lucas, hátra fordulva, mert ő maradt utolsónak.
- Öhm… tudod, én nem bízok meg akárkiben, és akár milyen jó fejnek tűntök… lehet, hogy most az oroszlán barlangjába készülök bemenni. – feleltem pironkodva.
- Ha más vámpírról lenne szó, akkor szerintem az oroszlán barlangja lenne, de te nem az a vámpír vagy. – mosolygott. – Gyere! – mondta, én, pedig míg felmentem a lépcsőn és szemlesütve, zavaromba bementem azt emésztettem, amit Lucas mondott.