2. fejezet, második része: Elmaradt beszélgetés (befejező)

Hali :D Nos, még újév előtt akartam hozni az újat és remélem tetszik. Ismét sajnálom hogy késtem, azt hiszem ha megígérem hogy ekkor és ekkor jön a következő akkor sose tudom betartani szóval ezentúl nem tudom hogy milyen rendszerben jönnek. Véleményeket ismét kérek, vagy a chaten vagy megjegyzés formájában. Kellemes időtöltést! PS: Sikerekben, szerencsében, szerelemben, örömben és persze Twilight-ban nah meg, minden jóban gazdag újévet Nektek! :)

(Nessie szemszöge)

Amikor átléptem a küszöböt és megálltam az előszobában ismét eltátottam a szám. Ahogy elnéztem balra, lefelé vezetett egy két fokos lépcső majd onnan megint balra, a konyha jobbra, pedig egy csodaszép nappali nyílt, s innen tekergett fel egy csigalépcső is, ami fából készült. A ház külső falait óriási üvegek fedték, a benti válaszfalakra pedig képeket is aggattak. Úgy az egész egy nagy tér volt, ahol a mályva és pasztellszínek uralkodtak.

- Gyere csak beljebb – jött oda Alice.
- Öhm… rendben – nyögtem ki, ugyanis a ház teljesen elkábított.
- Szerbusz – köszönt egy magas, szőke hajú film sztár kinézetű férfi, amikor beértünk a nappaliban, én pedig elszégyelltem magam hogy ott állok koszos ruhában, mezit láb.
- Jó napot, ön bizonyára Mr. Cullen – köszöntem.
- Csak Carlisle, és tegezz nyugodtan – jött a válasz és végig nézett rajtam én pedig fülig vörösödtem. – Figyelj, mielőtt megnézném, a karod nem szeretnéd, hogy Bella, vagy Alice, szóval nem szeretnéd, hogy adjanak valami lábbelit? – kérdezte.
- Öhm… nem köszönöm – motyogtam lehajtott fejjel.
- De felfázhatsz – ráncolta a szemöldökét Bella.
- Oh, nem. Amikor kicsi voltam sokat mászkáltam az erdőben mezit láb, és nem lett semmi bajom – jutott eszembe egy újabb emlék, ha jól emlékszem, akkor néztem ki kb. öt évesnek. Mivel nagy lett a csend felnéztem és láttam, hogy szinte mindegyiküknek kikerekedett a szeme.

- Mi az?
- De ki engedte ezt neked? – szegezte nekem a kérdést Edward.
- Igazából senki, amúgy is kiszöktem.
- Ki elöl szöktél? – faggatott.
- Nos, az egy hosszú történet, és mint már Bellának – itt az említettre néztem – mondtam, ha egyszer jobban megismertek és én is titeket, elmesélem. – fejeztem be, de szavaimat kínos csönd követte, amit Lucas tört meg.
- Komolyan nem fázik a lábad? – kérdezte.
- Fázni, fázik, de nem foglalkozok vele.
- Nah, jó adok valami cipőt aztán Carlisle megnézi a kezed – állt fel Bella az egyik fehér bőr fotelből.
- Nem kell ekkora felhajtás, tényleg. A kezemet se kellene megnézned kutya baja. – ráztam a fejem.
- Ha már itt vagy, megnézem – jött a nyugodt válasz Carlise-tól.

- Oké. – sóhajtottam és Bella után iramodtam a lépcső felé. Fent több szoba nyílt, jobbra is és balra is. Bella bement az egyikbe én meg majdnem rosszul lettem. Ugyanis az egy gardrób szoba volt, telis tele ruhákkal, cipőkkel meg minden féle kiegészítővel.
- Nekem sose volt ennyi ruhám – mondtam – sőt nekem a mai napig alig van pár rongyom – mondtam mire Bella rám mosolygott.
- Nem vagy oda a ruhákért, igaz? – kérdezte miközben a cipők közt keresgélt.
- Nem. Jó nem a ruhákkal van a bajom, csak megvenni nem szeretem őket. Azaz nem szeretek ruhát vásárolni.
- Én is így vagyok vele. Azóta van ennyi ruhám, hogy vámpír vagyok – mondta nevetve.
- A könyveket viszont bírom. Még megvenni is jó őket. – folytattam tovább, de nem is igazán tudom, hogy miért. Talán mert Bellával olyan könnyeden lehetett beszélgetni, mintha ismert volna…
- Még egy közös vonás – állt fel a guggolásból és egy fekete balerina cipőt nyújtott felém – Még egyikünkön se volt, remélem jó lesz.
- Oh, köszönöm szépen, nem kellene ennyit fáradnod miattam – válaszoltam, miközben leültem és felhúztam.
- Jaj, ne viccelj, örülök, hogy segíthetek. Nah, jó rád? – kérdezte és lenézett a lábamra.
- Igen, és tényleg nagyon szépen köszönöm, a kocsimban van a táskám és ha Carlisle megnézte a kezem, akkor behozom és kifizetem, ígérem – álltam fel, és néztem Bella arcára, ami türelmetlenséget tükrözött.
- Nem kell kifizetned – válaszolta határozottan, és ahogy hallottam ellent mondást nem tűrve.
- Nem szeretek senkinek sem tartozni.
- Nem vagy könnyű eset – rázta a fejét – Vedd, úgy hogy ajándék, oké?
- De… - kezdtem.
- Nincs de!

- Oké – sóhajtottam és Bella után mentem le a lépcsőn. – Egész eddigi életemben nem foglakoztak velem ennyit, mint ma. – mondtam már lenn a földszinten.
- Ezt nem egészen értjük – felelte Edward.
- Nos, ma már képletesen megmentettetek, te vizsgálod a kezem – itt Carlisle-ra néztem – és még az is érdekel titeket hogy van-e cipő a lábamon vagy sem. Ennyit még sose foglalkoztak velem.
- Akkor itt van az ideje – jött egy hang a hátam mögül, én pedig megfordultam.
- Jó napot, Nessie Volturi vagyok – nyújtottam kezem gondolom Mrs. Cullen-nek, aki kedvesen el is fogadta a jobbom.
- Esme Cullen, de tegezz nyugodtan – mosolygott.
- Rendben, köszönöm.
- Gyere, itt van a táskám is, megnézem a karod – mondta Carlisle és a konyhába sétált, én pedig követtem.
- Köszönöm – hálálkodtam ma már nem is tudom hányadszorra.
- Ne hálálkodj annyit – mondta Bella, mire én csak lemondóan ráztam a fejem és az ép kezemmel a hajamba túrtam. Amíg Carlisle végzett a kezemmel nem nagyon beszéltünk. Kiszedte belőle a köveket és az egyéb szennyeződést, majd bekötötte.
- Kész is – mondta munkája befejeztével.
- Tényleg nagyon szépen köszönöm – hálálkodtam ismét – és mennyivel tartozom? Már Bellának fenn mondtam, hogy kifizetek mindent – hajtottam le a fejem, és tördeltem kezeim.
- Semmivel – szólalt most meg Edward, mire ránéztem – Örülünk, hogy segíthettünk, nem kell semmit se kifizetned.
- De hát… nem tudom mivel meghálálni – tördeltem tovább a kezeim.
- Egy valamivel meghálhatod – sétált mellém Esme és tétovázva a vállamra helyezte a kezét.
- Öhm… mond csak mi az, ha tudom, ígérem, teljesítem.

- Ülj le, fogadj el egy teát vagy akármit és mesélj magadról.
- Bizony, egy ilyen fiatal lány mit keres egyedül? – szólt hozzám most először Jasper.
- Hol vannak a szüleid? – kérdezte Alice.
- Hol tanultál meg ilyen pöpecül vezetni? – vigyorgott Emmett.
- Uhm… nem szeretek a figyelem központjába lenni – pirultam el – De ha ennyire szeretnétek, mesélhetek magamról, úgy érzem, bennetek megbízhatok.
- Miért magadról még senkinek sem meséltél? – kérdezte Lucas összeráncolt szemöldökkel.
- De az egyetlen és legjobb barátomnak, aki a Volturi tagja.
- Nem illesz te azok közé – dünnyögte Emmett.
- Hát, ha tényleg érdekel titeket, akkor majd meglátjátok, hogy nagyon is oda való vagyok – feleltem.

- Akkor gyere és mesélj – kapta el a kezem Alice odahúzott egy fotelhez és beleültetett, de szó szerint.
- Kérsz valamit? – kérdezte Rose.
- Um… nem szeretnélek kihasználni titeket – pirultam el ma már nem is tudom hányadjára. Mi van ma velem? Nem szoktam én ennyit elpirulni, és zavarban lenni! Bár Cullenék közt olyan természetes volt, nem kellett az erős és határozott maszkot magamra erőltetnem és lehettem önmagam, ami mesés érzés.
- Attól hogy megiszol, egy pohár narancslevet még nem leszünk kihasználva – dobta le magát Lucas a mellettem léve fotelba – és amúgy is itt csak én szoktam táplálkozni, én pedig meg osztom veled – vigyorgott.
- Akkor köszönöm, elfogadok… - motyogtam zavaromban.
- Narancslevet – súgta oda Lucas úgy vigyorogva, mint a vad alma és egyértelmű hogy mindenki hallotta, mert amikor felnéztem láttam, ahogy kuncognak, vagy Emmett esetébe, aki dörmögött.
- Egy pohár narancslevet – néztem most Lucas vigyorgó képbe. Esme oda rakta elém majd mind elhelyezkedtek és feszült figyelemmel várták, hogy elkezdjem.
- Most komolyan ennyire érdekel titeket? – nyögtem ki a számat rágcsálva.
- Igen – dobolt sürgetőn a lábával Alice.
- Oké, de akkor kérdezzetek – dőltem hátra a fotelban.
- Hol tanultál meg így vezetni? – tette fel ismételten kérdezését Emmett.
- Uhh… hát… - dadogtam – sehol. Igen, sehol mert amikor először kocsiba ültem egyből tudtam mi hol van és ment magától – adtam meg a választ, és tényleg így volt.
- Megálltál már a növésben? – kérdezte Lucas miközben összefonta kezét a mellén.
- Igen, már tavaly is így néztem ki, ugyanis elég gyorsan növök. De ezt mért kérdezted?
- Jah, semmi, csak azért mert én is tavaly óta így festek - mutatott végig magán.
- Hol vannak a szüle… – kezdte kíváncsian Bella, de sajnos kérdését félbe szakította a telefonom csörgése.

- Elnézést – motyogtam majd megnyomtam a zöld gombot rajt és megszólalt Dem ideges hangja.
- Nessie, már hívtam az otthoni telefont mivel megbeszéltük, hogy inkább azon hívlak, mert akkor tudunk normálisan beszélni, mert egyedül vagy!
- Sajnálom Dem, csak nem voltam otthon most indulok haza és akkor majd visszahívlak jó?
- Hol vagy most? – kérdezte megdöbbenve.
- Majd ha hazaértem elmondom, de most leteszlek, szia.
- Oké, de ha hazaértél egyből hívj jó?
- Jó, szia.
- Szia – köszönt majd egyből kinyomtam.
- Sajnálom, de most mennem kell – álltam fel.
- Holnap átjössz? – szaladt mellém Jacob és nézett rám könyörgő szemekkel.
- Persze, ha ezt szeretnétek – nyögtem ki, végignézve mindnyájukon.
- Rendben akkor a suliban találkozunk, és délutánra már van programod okés? – mondta izgatottan Alice.
- Okés – válaszoltam majd az ajtó fél mentem, aztán amikor kiértem és már az autóm mellett voltam megfordultam, mert tudtam, hogy mögöttem vannak és engem figyelnek.
- Köszönök még egyszer mindent!
- Holnap várunk Nessie, és jó éjt – mondta kedvesen Bella.
- Köszönöm, sziasztok – köszöntem el tőlük majd beszálltam a kocsimba, beindítottam és elhajtottam a kavicsos úton az erdő közt.